Bolyai János, Kármán Tódor, Teller Ede…

Ha a közfigyelemből ki is maradt olykor a magyar tudományos élet jeles alakjainak ünneplése, a tudománytörténet, a muzeológia, a szakkönyvkiadás nem feledkezett meg róluk. Eötvös Lorándnak kiadták például a róla elnevezett egyetem gondozásában a kéziratos naplóját, megnyílt a nevéről elnevezett Geofizikai Intézetben a munkásságát bemutató állandó kiállítás. A földrajztudós Lóczy Lajosról százötvenedik születésnapján emlékkönyvet adtak ki, az ornitológus Petényi János Salamon eddig szinte hozzáférhetetlen írásaiból kétszázadik születésnapján válogatást állított össze a Természettudományi Múzeum. A kétszáz éve született Jedlik Ányos életét 2000 óta állandó kiállítás szemlélteti Győrben, és nem feledkezett el a hazai tudományosság a száz esztendeje született Nobel-díjas Békésy Györgyről (1999-ben) és az ugyancsak Nobel-díjas Gábor Dénesről, valamint Bay Zoltánról sem (2000-ben). Az idén ősszel Semmelweis Ignácra emlékezik a hazai tudományos élet, majd Földi Jánosra, aki kétszáz évvel ezelőtt jelentette meg az első magyar állattant. A magyar Nobel-díjasokat bemutató kiállítás nyílik meg a Magyar Nemzeti Múzeumban, grandiózus tudománytörténeti és technikatörténeti bemutató a Ganz-gyár helyén létesített millenniumi központban. Ez utóbbitól nem kevesebbet vár a hazai szellemi élet, mint a természettudományok iránti érdeklődés megélénkülését, az elfeledett nemzeti értékek felszínre hozatalát. Az ősszel megnyíló millenáris tárlatról a millenniumi időszak rendezvényeit koordináló szakemberrel, Gazda István tudománytörténésszel beszélgettünk.
– Száz esztendővel ezelőtt rendeztek utoljára hasonló méretű kiállítást Budapesten, ám a tudománytörténeti témaköröket kihagyták belőle – mondja. – Akkoriban nem volt divatban a tudománytörténet. Ami tehát a Ganz-gyár újjávarázsolt csarnokaiban megjelenik majd, a száz esztendőnél régebbi időkről is „újdonságokat” mutat be a látogatónak.
Óriási feladatot és lehetőséget kapott tehát a kiállítás forgatókönyvét megszerkesztő triumvirátus, Gazda István, Frank Tibor és Sipka László, amikor el kellett dönteniük, mi az, ami kiemelendő és érzékletesen meg is jeleníthető a magyar tudomány kevéssé ismert, gazdag múltjából. Gazda István, akit lapunk hasábjairól is, a televízió képernyőjéről is ismerhetnek olvasóink, kétszázötven év magyar matematikusait hozza fel elsőként példa gyanánt. Nagy dilemma számára, hogy kik azok, akiket föltétlenül be kell mutatni. Bolyai Jánost mindenekelőtt, és nem is csak azért, mondja, mert a következő esztendő Bolyai-év lesz, és Bolyai János születésének kétszázadik évfordulóját komoly kiadványokkal és konferenciákkal kívánja köszönteni a magyarországi tudományosság. A világ sok matematikusa jön el hozzánk ez alkalomból, föltehetőleg megtekintik a ma még csak rendeződő kiállítást is, már csak ezért is valamiféle meglepetéssel kell szolgálni. Tárlatokon soha nem szerepelt módszerrel szeretnék szemléltetni a Bolyai-geometria lényegét. Skandinávok adták ki azt a kézikönyvet, amelynek a statisztikája szerint a világon valaha élt tíz legnagyobb matematikus egyike Bolyai János. Elgondolni is szédítő, hogy e tíz legnagyobb között ott van Arkhimédész, Euklidész, Gauss... A nagyvilágban tehát igen tisztelik Bolyai Jánost... Idehaza is, ám még igen sokat tehetnénk érte. Például az immár másolatok formájában Budapesten is őrzött kéziratainak a feldolgozásával. (Közel húszezer oldalas anyag ez, nagyon kevés jelent meg belőle.) Kiss Elemér marosvásárhelyi professzor kis részét feldolgozta ugyan, és abból is kiderült, több olyan matematikai tétel is van a kézirathalmazban, amit Bolyai János fedezett fel, de mivel nem tudta közzétenni, évtizedek múltán újra felfedezte őket valaki más. Sosem késő azonban tudtára adni a világnak, hogy az igazi felfedező Bolyai János volt.
– Hazánkban fontos és értékes irodalomtörténeti művek, kritikai kiadványok elemzik a költői, írói életműveket, egyre-másra jelennek meg a történelemtudomány alapművei, a régi magyar prózát, drámát bemutató kötetek – tűnődik Gazda István. – A természettudományok terén nincs ekkora bőség. Régi magyar természettudósi életművek kritikai kiadásai közül szinte semmi nem jelent meg. Kopernikuszról azért tudnak szerte a világban, mert a lengyelek igen sokat tettek az elismertetéséért. Mi ellenben igen keveset teszük a Kopernikuszhoz hasonlóan jelentős magyar tudósok tekintélyének elfogadtatásáért. A 80-as évek elején Antall József orvostörténészként igen sokat tett Semmelweis szellemi hagyatékának az elismertetéséért. Több kitűnő könyv jelent meg róla, de kritikai kiadása mind a mai napig nincs az ő írásainak sem. És nincs kritikai kiadás Eötvös Loránd írásaiból, Herman Ottó műveiből... Az a nagyszabású kiállítás, amelynek a „fogadótere” már elkészült, és a tényleges körvonalai most formálódnak, felhívhatja a figyelmet nagy adósságainkra, és villanásszerűen felmutathatja, hol helyezkednek el tudósaink a világ tudományában ma és hol helyezkedhettek el a saját korukban. Hogy miként lehet mindezt megjeleníteni? Nem lesz könnyű feladat... A matematikusaink rangját és dicsőségét a világban mondjuk azzal a 30-as évek derekán megrendezett chichagói világkiállításnak a megidézésével, amikor úgy döntöttek a rendezők, hogy a négy legnagyobb európai tudóst meghívják rendezvényükre. És a négy legnagyobb egyikét úgy hívták: Fejér Lipót. Sok egyetem kérlelte odaát, legyen a professzora. Ő azonban nem fogadta el a meghívást, hazatért... Meg kell említenünk azután – folytatja Gazda István –, hogy a világ egyik legkorábbi, középiskolás diákok számára kiadott matematikai folyóiratát Magyarországon agyalták ki. 1894-ben jelent meg először ez a lap, és a XX. század nagyjai közül többen is a hasábjain meghirdetett versenyeken nőttek fel. Néhány évvel ezelőtt itt járt Teller Ede, s azt kérdezte, emlékszünk-e, hogy 1925-ben milyen példával nyerte ő meg a Középiskolai Matematikai Lapok versenyét. A tudománytörténésznek illik emlékeznie: mondja meg a diák, így szólt a feladvány, ha a számokat egytől ezerig összeszorozzuk, hány nullából áll a szorzat? Annyi idő nem áll rendelkezésre, hogy a számokat csakugyan szépen összeszorozza az ember, számelméleti megoldást kell keresni. Teller Edének sikerült is. Előkerült ebből az időből néhány régi fénykép, Kármán Tódor és a többi nagy elme tízesztendősen, amint átveszik a díjaikat, csokornyakkendősen, illedelmesen, ezeknek a képeknek is ott a helyük a kiállításon, hogy ne csak felnőtt arcát ismerje a mai ifjúság a jeles magyar tudósoknak, de gyermekénjüket is...
– 1945-től kezdődően Magyarországról igen kevés magyar tudománytörténeti adat került be a nemzetközi lexikonokba – fordít egyet gondolatsorán Gazda István. – Nem óhajtottak a „bűnös Nyugattal” kommunikálni, a többi, nem Nyugaton kiadott kézikönyv meg általában színvonaltalan volt. Ezért van mind a mai napig oly sok téves adat a legfontosabb nemzetközi kiadványokban a magyar tudományról. Most azonban megadatik a lehetőség, hogy a hibás adatokat korrigáltassuk, a hiányzó közleményeket a megfelelő fórumokra eljuttassuk. És ez csupán az egyik lehetséges hozadéka annak a nagyszabású kiállításnak, amely e napokban áll össze egységes egésszé – mondja a tudománytörténész. – Egy másik lehetséges nyeresége, hogy fölveszik végre a tankönyvekbe azt a sok, nemzeti büszkeségre érdemes eredményt, tényt és adatot, amit a magyar tudomány adott a világnak, és a felnövekvők hasznosíthatják ötleteiket, emlékezni fognak reájuk, és belátják, talán érdemes a tudománynak szentelni életüket.