Diptychon

A csel

Egy hajdanvolt, késő őszi délutánon bizalmasan félrevont igazgatóm. Tömzsi kezében fényes, kétrét hajtott kartonlapot szorongatott, miközben diónyi szemével hamiskásan pillogott. Röviden elmagyarázta, mit kell tennem. Elmegyek az esti városi ünnepségre, amire ő mint szakszervezeti titkár névre szóló meghívót kapott, de momentán (s itt zavartan lobogtatni kezdte a díszes irományt) épp családi ügyek kötik le. Szóval, jelentkezem a színházterem bal oldali jegyszedőjénél, aki letépi a meghívó sorszámmal ellátott perforált sarkát, majd rögtön ezután kisétálok a jobb oldalon, és (kis ívben körbemutatott fülkényi irodájában) mehetek a dolgomra.

Aha! bólintottam a trükkre, és elképzeltem, hogy a pártbizottság névtelen munkatársa átveszi a jegyszedő néni begyűjtötte fecniket, zacskóba tölti és leplombálja. A csomag a munkásőrség pincéjébe kerül, ahol még aznap éjjel egyeztetik a listákat. Tehát a náluk lévő postázási adatok alapján (név, sorszám) kikeresik a bejáratnál letépett ellenőrző szelvényt, s ha ez hiányzik, akkor világos, hogy az illető elvtárs nem jött el. Távollétével tüntetett!

Igazgatóm bátorító tekintetében keresgéltem valami árulkodó, hamis szálat, amelyből a hurkot fonja később, de hiába: pont addig látott el, ahol álltam. Vagy mégis többet tud mindnyájunknál? Ráforrt a kisszerűség tökéletes álcája, ám belül egy cinikus és zseniális sakkozó agyával dolgozott? Honnan tudta, hogy nem vagyok besúgó? Bízott bennem, és ártalmatlannak tartott? Mások úgy mondanák: nem becsült eléggé.

Mindenben úgy jártam el, ahogy kérte, azzal a kis különbséggel, hogy végigültem az ünnepséget. Stefi, a hoszszú nyelű pártirányítás végére ékelt helyi pöröly szónokolt. A kicsi színpad volt a tribün, a dicsőségtábla és a miheztartás. Másfél óra után kenhető, vad szagok töltötték meg a termet, és sűrű lett a levegő, mint egy bikaistállóban. Én is felálltam a nemzetközi himnusznál, és énekeltem, akár az árbochoz kötözött Odüsszeusz. Együtt a mitológiai szirénekkel.

Azóta is mindennap látom őket az utcán. Egyik kezükben kormány, a másikban mobiltelefon. Nem tudnak integetni. Igazgató bácsi pedig nagyon megöregedett. Nem kap több meghívót.

Barlangrajz

Fodor festőművész úr rajzszakköre hétről hétre magához vonzotta a városka titokzatos, hóbortos vagy fölösleges figuráit, akik nagy, tintakék mappáikkal minden pénteken megszállták a kultúrház kivilágított első emeletét. Igazi festő olajjal dolgozik ismert ugyebár a céhmítosz , de mi ott csak szenet, ceruzát és krétát használtunk. Sok éven át ontottuk a vázlatokat a fixatív szagú, félkávéházi légkörben, miközben a Művet, a mestermunkát az otthoni magány gyötrelmeitől vártuk.

Fodor úr le-leszállt közénk korrigálni, ha gyűrt rongyokból és kallódó tárgyakból beállította a csendéletet, vagy művészi közszemlére bocsátott egy múmiatürelmű öreget. A művész úr vezetői munkája részeként naplót is vezetett az összejöveteleinkről. Szakköri naplót. Laci bácsiról (egy strigula), aki olajos festő létére csak azért ugrott be hozzánk, szenesekhöz, hogy az évi rendes bemutatkozó tárlatra megszerezze a részvételi jogot. Joli néniről (újabb strigula), az elhervadt kozmetikusról, aki egyformán krétázta a papírt és lerombolt arcát, s akit én mindőnk közül a legeredetibb tehetségnek tartottam. A tanácsi ember Gézáról (vastag strigula), aki szűkszavú és indulatos volt, akár a fáraó írnoka, s mindent ugyanazzal a javíthatatlan és befejezett középszerűséggel örökített meg. S talán Magyari mesterről is, a belvárosi hobóról. Magyari úr, ha kellemes izgalmat akart vinni a szakmai szépelgésbe, kajánul fölemlegette, hogy ő az általános iskolában egy padban ült Fodor művész úrral.

Így teltek az évek engedélyezett mániánk emeleti rezervátumában, a korsók, mákgubók és roskatag modellek ritmikusan visszatérő szcénái között. Aztán, úgy az évtized vége felé, mégis történt valami, felerészt a históriának, felerészt egy szervezési hibának köszönhetően. A kultúrház igazgatója bérbe adta a szolid vidéki vakmeréssel gyülekező-gyűlésező ellenzéknek a ház felső traktusát. A mi termünket, pénteken, ahol a Fodor és a Géza és a Laci bácsi, no nem, nekünk jogaink vannak! A vezetők rövid, négyszemközti tárgyalása után engednünk kellett. Durcásan összepakoltunk, csikorgattuk az asztalokat, csörgettük a székeket, szétfújtuk a pitt kréta korompuha porát. Mappáink pajzsa mögül előredöftük sértettségünket, és kitódultunk a galériára. De ott is mi voltunk. Csodabogarakból, a mélyszürke életből kikalimpáló kisemberekből, megbántott és felgerjedt igazlátókból, a magyar jövő kóborlovagjaiból verbuválódott az a csapat is.

Bámult a rajzszakkör a hirtelen láthatóvá vált ellenzékre, mely lám, elorozta az ő lassan kiépített városfölöttiségét. Íme, megjelent a konkurens másság, máris düledezik a szocialista realista elefántcsonttorony. Nézett a tizenöt ember a tizenöt emberre. A már-amennyire művészek a többé-kevésbé politikusokra. Hogy: mi lesz itt?

Tíz éve nézzük egymást a kultúrház első emeletén, a személyzet a napszaknak megfelelően ki- vagy fölkapcsolja a villanyt, új igazgatót neveznek ki, népművelők jönnek-mennek, odalenn megváltozik és átépül a város. Legjobb volna kibontakozni ebből a dermedt egymásra ismerésből, lerohanni a lépcsőn, s a feltépett mappából szélnek ereszteni a döglött fácánt, a porlepte szalmavirágot, a sok, lassan gyűlt vázlatot. Aztán elvegyülni a járókelők között, mintha semmi sem történt volna. Mintha még minden megtörténhetne.

(+1)

Sosem felejtem el a mi városi KISZ-fűrerünket, akit alkalmi kukkolóként, s nem szándékosan, rajtakaptam egy világnézetileg intim pillanatban. Valami összvásárhelyi, szovjet himnusszal bemelegített, a különteremben konyakkal bevezetett ideológiai gyűlés volt, s a műsor előtt fél órával már készülődött a mozgalmilag legtapasztaltabb, a rendezés gyakorlati, technikai részére kiképzett apparátus. Ő, a mi központilag kirendelt jövőbelátónk, még egyedül rendezte hátulgombolós gondolatait a pogácsával, szalámis szendviccsel, enyhesárga borocskával és mahagóni színű konyakkal betemetett terüljasztalkám távoli sarkánál. Egyedül volt, nem mint a központba küldött jelentésekben, és ekkor, igen őszintén és énjéből fakadó gesztussal, behajlított karja öltönyös végét a mellére plakátozott kitüntetéshez dörzsölte, hogy fényesebb legyen. Állt a kaja- és piaszagú elvtársi szeparéban, és subickolta a medáliáját.

Rettentő magányának szorongó fenekén, mint egy kommunista Aladdin, megdörzsölte a sasoktól alápotytyantott, szerencsét hozó fémjelét, talán kívánt is valamit, csendben, magában, többet a pogácsánál, a szendvicsnél, a szovjet himnusz végső akkordjai után kiüríthető inter- és szupranacionális célzóvizeknél, talán nagy hatalmú cárnő szeretett volna lenni, esetleg mindjárt a tenger királynője. Két másodpercre láttam a glasznoszty vidéki ajtórésén szegény, szerencsétlen érempucolót.

A KISZ kimúlt, utolsó, mérges lehelete még ott lebeg a búcsúkongresszus langyos hidegtálai fölött, s ami utána maradt, széthordják a dolgos, menedzser hétköznapok. S a jövő, amivel végül is a fiatalság áll sorskapcsolatban, itt kering közöttünk és fölöttünk, mint egy felzavart, tányérszemű bagoly, vagy mesebeli, ezeréves, láthatatlan sárkány.