Egy villányi hungarikum

Állami és szövetkezeti alkalmazott volt 27 évig. Nem készült ilyen jövőre, nyugdíjba akart vonulni már az első munkahelyéről, de bizonyos dolgok mindig pályamódosításra késztették. Néhányszor az ismeretlenbe ugrott, ám igazán nagy fordulatot a rendszerváltozás hozott számára. Ekkor munkahelyén is átrendeződtek a körülmények, amelyek 1991-ben belekényszerítették a maszekvilágba. Ezt a pályamódosítást sem bánta meg, sőt azt mondja, ez számára az igazi kiteljesedés és beteljesülés. Tiffán Ede – aki részt vett a Pannon Bormíves Céh alapításában, két éve pedig, munkája elismeréseként, a legmagasabb állami kitüntetést, a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét adományozták neki – húsz éve gyakorló borász. Amint mondja, az elmúlt évtizedet küzdelmesen élte meg, és minden bizonnyal a következő tíz évet is így fogja eltölteni, miközben – talán már megszállottan – csak a minőség lebeg szeme előtt. A minőség, amelyből minél jobbat akar elérni.

Mennyit jelent önnek a szabadság, a szakmai önállóság?
– A szakmában önállónak lenni nagyon szép dolog, mert a szőlőnek és a bornak valami sajátságos viszonya, kapcsolata, kötődése van az emberrel. Nemcsak egy egyszerű munkáról van szó, hanem a szőlő és a bor révén egy olyan dologról, ami Magyarországon, a magyar embernek különösen fontos, és ami – nincs rá jobb szó – kötődés. Ha az ember visszatekint, akkor a bor a nemzettudatnak is egy része, nemcsak vallási szertartásokon kap szerepet, hanem a civil életben is, benne van a Himnuszban is…
– „Tokaj szőlővesszein…”
– …igen, és a borhoz való értés, a borhoz való kötődés egy különös kapcsolat. Az emberek még az „átkos” alatt is ragaszkodtak a kis szőlőjükhöz, ahol a maguk urai lehettek, megteremthették saját világukat. Azokon a településeken, ahol szőlőhegyek vannak, az emberek másképp élték meg az átkost is, mert szabadságot élveztek a szőlőben, ami anyagilag is segítette őket.
– A szőlőből azonban bor készül. Mi az első, ami ennek a szónak hallatán eszébe jut?
– Amikor borról beszélünk, a legelső fogalom a minőség. Szinte odatolakszik. A minőséget az ember igazán csak saját maga uraként teremtheti meg, mert minden más viszonyban a tulajdonos, a főnök, a főkönyvelő beleszól. Aki magángazda, és elhatározza, hogy milyen minőséget akar előállítani, ennek érdekében áldozatokat hoz, mert áldozatokat kell hoznia. Mi ez idáig olyan ültetvényekkel dolgoztunk, amelyek nem minőségi, hanem nagyüzemi mennyiségi szemlélettel telepítődtek; ezeknek nem az volt a célja, hogy jó minőséget, hanem hogy olcsón nagy mennyiséget termeljenek rajtuk a keleti piacokra. Az első tíz év annak jegyében telt, hogy ezeken az ültetvényeken megpróbáltunk a lehető legjobb minőséget létrehozni. A 90-es évek végére fordultak termőre azok az ültetvények, amelyeket az évtized elejétől, első harmadától telepítettünk. Az ezeken szüretelt termésből alakulnak az olyan minőségű borok, amelyek eddig csak lebegtek a szemünk előtt – pontosan meg sem fogalmazva, hiszen nem tudtuk azt, hogy ez a csodálatos vidék mit is rejt magában.
– A felállított minőségi követelményekből mi valósult meg eddig?
– Most tartunk ott, hogy egy hónappal ezelőtt palackoztuk le az 1999-es évjáratot, egy nagyon jó év termését. Azt hittük, jobb már nem is lehet, erre jött a 2000-es év, ami újabb pluszokat hozott. Ezek a borok felülmúlják a 99-es évjáratot is.
– A tavalyi termésből került már valami palackokba?
– A kékoportó már palackban van, és nagyon nagy sikereket ér el. De egy kékoportó soha nem hordozhat akkora értékeket, mint egy cabernet.
– A kékoportó viszont nagyon jól érzi itt magát…
– Igen, Villány nagyon szerencsés, hiszen a villányi emberek ragaszkodtak a kékoportóhoz. Ugyan nem az a fajtaösszetétel található itt ma, ami a második világháború előtt, amikor a kékoportó részaránya 90 százalék fölött volt, de az élen még mindig ott van ez a fajta. Az utóbbi évtizedben a nagy cabernet-sikerek hatására az eltelepült szőlők zöme cabernet sauvignon. De éppen mi vállalkozók vagyunk azok, akik, ismerve a kékoportó értékeit, ismét elkezdjük telepíteni ezt a fajtát, nem hagyjuk el. De a világ nem becsüli meg eléggé.
– Miért?
– A kékoportó hungarikum, bár jelen van Németországban és máshol is, de Villányban találta meg az igazi otthonát, és itt tud olyan minőséget produkálni – persze évjáratérzékenyen –, amilyen minőséget senki a világon nem tud kékoportóból előhozni. Senki a világon nem is tudja, hogy a kékoportó mire képes. Nemcsak a termelők nem tudják, hanem a fogyasztók sem. Ha ránéznek a palackra, és az van ráírva: Blauer portugieser, akkor egyszerűen legyintenek rá, és csak ha nagyon alacsony az ára, akkor veszik meg. Egy kékoportót nem lehet olyan áron eladni, amelyet a minősége megérdemel.
– Többen állítják, csak akkor érhetünk el nagy nemzetközi sikereket, ha a világfajtákban is jók vagyunk.
– Persze! Egyáltalán nem mindegy, milyen környezetben születnek meg a borok. Az én borom ára attól is függ, mi a vélemény általában a magyar borokról, a villányi borokról. Mi, hála istennek, felültünk egy lóra, és ez a ló megy, de jobban haladna, ha a magyar borról alkotott vélemény jobb lenne a világban. A magyar borokra legyintenek, noha a második világháború előtt a magyar bor a világ csúcsán volt, mert csak Európában volt valamirevaló szőlő- és bortermelés. Ezen a csúcson a francia és a német mellett minőségi szempontból ott voltak a magyar borok is. Eltelt fél évszázad, két generációváltás, és mindenki csak az elmúlt ötven év borairól beszélt. Sőt ma is vannak olyan külföldi érdekeltségű cégek, amelyek napjainkban is reklámozzák kint a magyar bort, de a három márkás magyar bort és a mögötte lévő minőséget! Ezzel csak tovább táplálják azt a véleményt, hogy a magyar bor olcsó, gyenge minőségű. Ez határozottan káros! És az államilag finanszírozott agrármarketing rendkívül kis büdzsével és nem a legnagyobb hozzáértéssel nyúl ezekhez a dolgokhoz.
– Ezek nélkül a reklámok nélkül jobb lenne boraink megítélése?
– Akkor a külföldiek talán egyáltalán nem hallanának a magyar borról, de más bort kellene reklámozni, és másképpen. Az, amit az Agrármarketing Centrum a magyar borra áldozni tud, nem nyugati marketingkampány. Pedig ez az ország érdeke volna. Egyszer beszélgettem a miniszterelnök úrral, és ő azt mondta: össze kellene szedni azokat az árukat, amelyekben nagyok tudnánk lenni, és azok marketingjére kellene áldozni. Szellemi termékekről is beszélt, mert ha végignézzük az emberiség nagy találmányait, akkor tulajdonképpen mindent mi találtunk ki, mondta ő. Csak ezt nem tudják az emberek.
– Nincs elaprózódva a borász- szakma, hiszen nagyon sok termelő van?
– Ehhez kapcsolódó kérdés az is, hogy vajon a meglévő pénzeket jól hasznosítjuk-e marketingcélra. Világbajnokságra nem az NB III-as csapatot kell kiküldeni, hanem a válogatottat. Sajnos nem mindig kap a szakma azon része megfelelő támogatást, amelyik méltó módon tudná képviselni az országot, borainkat. Az utóbbi fél évben szinte saját erőből kell küzdenünk, kiállításokon részt vennünk. De nem akarok siránkozni.
– Ezért vett részt a Pannon Bormíves Céh alapításában is, amely elismerten jó borászokat tömörít?
– Olyan csoportosulás ez a szakmából, olyan emberekből állt össze, akik talán – bár most magamról is beszélek, és ez egy kicsit furcsa – a minőség szempontjából a krémet képviselik Magyarországon. Egy ilyen csoportosulás – feltétlenül pozitív értelemben – feltűnést kelt itthon és külföldön is. Megalakulásunkkor meg akartunk mozgatni sok mindent, az anyagi nehézségek azonban megfékeztek bennünket. Céljainkra sokat áldoztunk, de a legtöbb esetben nem kaptunk olyan támogatást, ami az elképzeléseink szerinti pozitív hatást gyakorolta volna. Nemcsak a Pannon Bormíves Céh termékeire, hanem az egész magyar borászatra. Mindenesetre tény, hogy megjelenésünk a nyugati világban nagyon-nagyon pozitív feltűnést keltett.
– A céh nemrégiben nyolc új taggal bővült. A céhen belül egyöntetűen fogadták a bővítést?
– Többeknek az volt a véleménye, hogy ennyi új tagot több lépésben kell felvenni, és egyszerre csak két-három tagot emeljünk magunk közé. De a tagok létszáma nem fog egy bizonyos határt túllépni, hiszen az egyesület erkölcsi és anyagi erejét is nekünk kell megteremteni. Mi árbevételünk arányában pénzeszközöket rakunk össze, és ahhoz próbálunk még támogatást szerezni.
– Akkor tulajdonképpen önsegélyezik, finanszírozzák magukat, megjelenéseiket?
– A céh tulajdonképpen egy marketingcég, amely a magyar bor imázsát tűzte zászlajára, meg akarja azt teremteni és pátyolgatni, de erősíteni is.
– Mások szemét nem csípik a sikereik, az összefogásuk?
– Ha igen, az akkor is csak előre hajt bennünket, de közvetlen ütközések nem voltak, és mi azt szeretnénk, hogy ha közénk való méltó ember van, akkor az közénk is tartozzon. Minél több arra méltó van, annál erősebbek vagyunk mi is és az ország borászata is.
– És annál nehezebb lesz bekerülni a céhbe.
– Hogyne. Az biztos, hogy két éven belül nem bővülünk, bár ezt így nem lehet kimondani. Mert ha valaki világraszóló sikert arat, azt figyelembe kell vennünk, de az is igaz, hogy egy jó szereplés nem elegendő ahhoz, hogy közénk valaki bekerüljön. Itt egy életúttal vagy „életrészúttal” kell bizonyítani. Mikor megalakultunk, éreztük, hogy összefogásunkat nem fogadja mindenki szívesen, ezért már akkor javasoltuk, hogy mások is hozzanak létre hasonló csoportosulásokat, más erővonalak mentén.
– A Céh gördülékenyen működik?
– Az igazi működéshez pénz és energia szükségeltetik. A megalakulásnál Szeremley Hubával együtt voltunk a Céh társelnökei, és kezdettől fogva arról beszéltünk, hogy a Céhnek kell valamilyen ügyvezetés, mert mindenki a saját portájával volt elfoglalva. Most átalakítottuk a vezetését. Mi, Hubával, korosabbak lévén, leköszöntünk, de a tagok alapítói tiszteletbeli elnökké választottak bennünket, és fiatalabb vezetést állítottunk a Céh élére. Gál Tibor lett az elnök, Heimann Zoltán pedig az ügyvezető.
– Nőtt, vagy nő ezzel a hatékonyság?
– Reméljük, hogy hatékonyabb lesz, de ez még mindig csak kényszermegoldás, mert az kellene, hogy egy csapat állandó alkalmazásban, folyamatosan dolgozzon a mi jobb marketingpozícióink elérése érdekében. Ennek az anyagiak szabnak gátat.
– Elegendő lesz erre a következő tíz év?
– Minden bizonnyal, de ehhez szemléletváltás is kell.
– Hol? Itthon, a világban…?
– Mindenhol. Nekünk nagy gondolataink voltak, szerettünk volna itthon egy központot, külföldön pedig – Párizsban, New Yorkban – márkaképviseleteket létrehozni. Sőt, a kezdet kezdetén még Haraszti Ágoston birtokát is meg akartuk szerezni Kaliforniában, hogy ott is megteremtsük a magyar bor bázisát. De ezek mind olyan dolgok, amelyekhez sok-sok millió kell, ám ha megszületnének, akkor szolgálhatnák az egész magyar borászat érdekeit.
– Visszakanyarodva a borokhoz és a minőséghez: mennyire nehéz minőségi bort készíteni?
– Nem könnyű. Van egy nagyon-nagyon fontos dolog, a terméskorlátozás. És minél északabbra megyünk, annál szigorúbban kell a minőség érdekében ezt végrehajtani. Ausztriában és Németországban semmi másról nem esik szó, csak a terméskorlátozásról. Náluk elképzelhetetlen helyeken is szőlőültetvények vannak, nálunk meg csak a hegy lábánál van szőlő, pedig az igazi jó terület a hegyen van. Villányban, ha az ember kinéz, minden telepítve van szőlővel, itt nincs szabad terület. Mi most kényszerűségből erdőket vásárolunk, vágunk ki, és telepítjük újra a helyüket szőlővel. Ha ezekben az erdőkben jár, látni, hogy ott valamikor szőlőművelés folyt, látni a teraszokat, a szőlőtőkéket. A kényszerűség azonban pozitív dolog, mert egészen biztos, hogy ezek a meredek déli hegyoldalak rendkívüli minőséget produkálnak. Példa erre a Kopár, ahova már fölmentünk. Azokra a területekre, amelyek ötven éven keresztül nagyüzemileg nem művelhető területek voltak, csak ott feküdtek parlagon. Nekünk most a csodáink teremnek ott.
– Önre mennyire ragadt át a telepítési kedv?
– Meglehetősen. Most négy hektár erdőt vásároltunk, annak a helyét szeretnénk szőlővel borítani, elsősorban kékoportóval, ca-bernet sauvignonnal és pinot noire-ral. Akkor fajtaszerkezetünk érési sora olyan lesz, hogy pincekapacitásunkat is megfelelően kihasználhatjuk. Először jön a kék-oportó, a kékfrankos és a pinot noir, majd a cabernet-k. Fehér szőlőm nincs, fehérborom is csak véletlenül volt tavaly, mert az egyik gazda csak úgy adta el nekem a cabernet-ját, hogy meg kellett vennem az olaszrizlingjét is. Ami olyannyira sikerült, hogy már el is fogyott. De én nem telepítek fehér szőlőt, sőt én voltam az, aki kezdeményeztem, hogy Villányban megtiltsuk a hegyközségi rendtartásban a fehér szőlő telepítését, hogy a vörösborszőlők fajtaválasztékát leszűkítsük, és csak a hagyományos, ősi magyar és francia fajták telepítését engedélyezzük. Olyan okból, hogy Villány arculatát markánsan megteremtsük, mert ezer fajta ezerfelé szabdalja ezt az arculatot. Ha mindenhol lezajlik az a keresletemelkedés, amely a mi cégünknél zajlott, zajlik, akkor külön a magyar és külön a francia fajták összeállnak majd egy-egy cuveévé. Mi már csökkentjük a fajtáink számát azért, hogy az egyes fajtákkal egész évben a piacon tudjunk maradni. A pinot noir-t én önálló jelenségként kezelem, az hivatott nálunk a kadarka szerepét betölteni. Azt a fűszerességet, vidámságot, amit valamikor a kadarka tudott, azt „vastagon” tudja a pinot noir, egy kicsit magasabb szinten és talán nagyobb eséllyel a világban. Mert a minőséget bármikor el lehet adni. Tapasztalataink azt mutatják, ha a minőség rendben van, akkor az árat is el lehet kérni, még a magyar borért is.
– Nagyon fontosnak tartja a minőséget, de vajon van kedvenc bora is?
– A kékoportó a kedvenc szőlőm és borom is, de túl rajta vannak ideáim a világ borászatából. Olyan borok, amelyeket volt alkalmam megkóstolni, és azután ideákká váltak. Tavaly kóstoltam egy 1982-es Château Mouton Rotschildot vagy öt évvel ezelőtt, azt hiszem 1989-es Château Beaucastelt, amely a Parker-listán száz ponttal az első helyezett volt.
– Ezek minőségét szeretné elérni?
– Igen. Van egy francia borász barátom, aki egy 120 hektáros üzemet vezet, és nagy nemzetközi kitekintése van. Mindig megkóstoltatom vele a boraimat, megkérdezem, milyen általa ismert külföldi borra hasonlítanak, és ő mindig elhelyezi azokat valamelyik borvidéken. Amikor a tavalyi termés hordóba került, és megkóstolta, egészen megrendült, és nem borvidéket említett, hanem pincészetet. Azt mondta: Château Beaucastel.