Eine kleine Christonheit

Jezovicsnak fájt ugyan, mi nem fájt Jezovicsnak , hogy gyermekeivel soha nem tudta megértetni, mi az a Magyarország. Ügyetlen volt, vagy ügyetlenül szemérmes, de akárhogy akarta szóba hozni, nem jutott a végére.

Oly korban éltem én e földön... kezdte volna, és kezdte, de csak keringőzött a szavakkal, mint a lenge táncosokkal egy nemzetiszínre festett lokálban. Aztán egyszer csak nekiveselkedett, s pár oldalas levelet írt a gyerekeinek.

Kedveskéim, édeseim!

Elmesélem nektek egyik legrégibb emlékemet. Augusztus volt, olyan forró, hogy rákosfalvi fészerünk tetején megolvadt a kátránypapír. Emlékeztek talán, ami ott állott a szobaablakokkal szemben, azzal a barackfával, amit még anyai nagyapám ültetett. Egyedül voltam, mintha csak ma lenne. A vad hőség elől én, az okos belopództam, és a viszonylag hűsebb hallon és előszobán keresztül a padlásföljáróhoz osontam.

A kanyarulatos falépcsőkön dőlt a meleg. Valami ellenállhatatlan erő vonzott ugyanakkor fölfelé, a félhomály. Csurgott rólam a víz, arra emlékszem, abban az évben kezdődött el a háború. Mert az elkezdődött. Engem csak vont valami, bekurkászni a terepet. A padlást szürke por fedte, lábnyomom meglátszott, mint a tettesé.

Kutakodni kezdtem a hatalmas háncs utazókosár be volt tuszakolva a palatető alá közvetlenül. Három fekete kampón keresztül vezetett egy fényes nikkelrúd az is fekete , ami lezárta a kosarat. Végében fekete lakat, az is fényes. No, az érdekelt volna engem.

Ahogy ott másztam a porban, a palaszéleken résnyire bevilágított az őrült augusztusi nap, mint egy fülledt lokálban, a tartógerendák illeszkedésénél megláttam a darázsfészket. Tömötten duzzogott a darazsaktól. Fejükkel befelé hemzsegtek a sejtekben. Amint a lakatot próbáltam feszegetni, megrajzottak, és úgy elleptek, hogy majd megőrültem. El innen.

Aztán a lakatot csak kézzel volt bekattintva levertem, és a három kampón át kivezettem a zárórudat. Föl a fedél. Ott voltak azok a kincsek, amiből áll az ifjúság, a feledhetetlen meleg, az anyaföld. A sok cipő, gumilabda, fajansztányér, furulya, kotta, kislábos közül kiragadtam egy kézzel írott sárga papirost.

Szentséges Szűz, Isten anyja, Mária!

Én, Gyurkovics Henrik, noha teljesen méltatlan vagyok arra, hogy Neked szolgáljak, mégis, mivel a Te csodálatos jóvoltod biztat és a kívánság, hogy neked szolgáljak, ösztönöz; megválasztlak ma szent őrangyalom és az egész mennyei udvar jelenlétében Asszonyomnak, Szószólómnak és anyámnak; és erősen megfogadom, hogy ezentúl Neked szolgálok és amennyiben rajtam áll, azon iparkodom, hogy mindenki hűségesen szolgáljon Neked.

Jézus Krisztus értem ontott vérére kérlek tehát és könyörgök hozzád, óh, jóságos Anyám, fogadj engem híveid sorába és örökös szolgádnak. Állj mellettem minden cselekvésemben, és szerezd meg nekem azt a kegyelmet, hogy szóval, tettel és gondolatokkal úgy viselkedjem, hogy sohase a Te, se szentséges Fiad szívét meg ne sértsem. Emlékezzél meg rólam, és el ne hagyj halálom óráján. Ámen.

Budapest, 1909. május 9-én.

Az aláírás helyett egy nagy kacskaringó volt a papíron.

Eddig jutottam, amikor a darazsak elöntötték mindenemet. Rám törtek. Agyoncsíptek. A bal szemhéjamon most is ott a gumó, ami az egyik főcsípés nyomán keletkezett.

Apám aztán nagy utat tett meg a keresztény Magyarországon, Rákosfalva vezetőjeként ő hirdette a Szent István-i igazságot az első világháború hősi halottainak főlehajtott kőszobránál a mi kis Szent István-templomunk előtti téren, kiment aztán Oroszországba, ötvenévesen elhurcolták a szovjetunióbeli Uzmány községbe és barakktáborba, ahol majdnem belehalt a hastífuszba, aztán meg e kis szűzmáriás röpiratra rá hatvan évre éppen erről a darazsas tetőkiszögellésről bukfencezett alá a jeges tetőről, mert a havat akarta nyári kék tornacipőben letakarítani, és egy földből kimeredő betoncsonk vasrúdja mellett földre érkezett, mint egy elegáns hófehér cirkuszban az akrobata, ülepe, helyesebben keresztcsontja ütközetében.

Az apám volt, nektek meg a nagyapátok.

Be is fejezem levelem, egyrészt mert a bal szemhéjam öregkoromra úgy megdagadt, hogy alig követem a kacskaringóimat, másrészt elfeledtem, mit is akartam közölni veletek ily sürgősen.

Írjatok, mi van veletek.

Addig ölel benneteket:

Apátok

Ui.: Ja, ne feledjétek el visszahozni azt a kis csatos üveget, amiben legutóbb a cirfandlit küldtem.