Hasonló a helyzet a Szent Koronával is. Gyönyörű és értékes ötvösmunka, de az anyagiaknál nagyobb fontosságát mutatja, hogy mind a mai napig aktuálpolitikai csatározások kereszttüzében áll. Egyesek úgy vélik, a korona csupán jelentőségét vesztett régiség, amelyet régi korok talán avíttas, de mindenképpen meghaladott gondolkodásának szimbólumaként múzeumban kell őrizni, hiszen mára szerepét vesztette. Ez a modern gondolat sem a legeredetibb, hiszen volt már a magyar történelemnek olyan alakja, II. József, aki uralkodóként sutba dobta hatalmának szimbólumait (és sokan úgy gondolják, tényleges forrását), hogy ezzel is megalázza azokat, akik e korona alattvalóinak vallották magukat. Iszonyú hatalom! még ez nem volt nálunk, / Hogy korona nélkül lett volna királyunk kommentálta Ányos a példátlan skandalumot.
Alig több mint félszáz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a közgondolkodás az akkoriban divatos nagy európai eszmék hatására váratlan fordulatot vegyen, és a történelem folyamán többé-kevésbé egységes nemzeti vélekedés valamelyest átformálódjon. A köztársaságpárti Petőfi 1844-ben a hatalmi szimbólumokat cifra játékszernek nevezi, négy évvel később pedig már kifejezetten múzeumba zárná, mint a zsarnokság jelképét: Eltépett lánc s eltört korona. / Tűzbe véle!... / No de mégse, / Régiségek közé zárjuk, / De nevöket írjuk rájuk, / Különben majd a későn-születtek / Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Még harcosabb a köztársaságot éltető Itt a nyilam! Mibe lőjjem? című versében A korona nagyon drága, / Nem való az a királyra; / A királyra! ugyan minek / Szamáron a bársony nyereg? A vers utolsó előtti szaka a XX. századi történelem ismeretének fényében azonban meglehetősen hátborzongató: Arany pálca a markában, / Csavarjuk ki hamarjában; / Ásót, kapát a kezébe, / Ássa meg a sírját véle!
A köztársaságpártiak azóta sem egységesek a Szent Korona megítélésének kérdésében; arról nem is beszélve, hogy sem a mai értelemben vett demokraták, sem a haza mindenkori javát akarók nem voltak és ma sem azonosak a köztársaságpártiak táborával; ez a képzelt egyenlőségjel múltunkat tekintve történelmietlen, jelenünket nézve naivitás.
A Szent Korona megkülönböztetett tiszteletét megmaradásának ténye önmagában is bizonyítja; de az ország lakói a Szent Korona magyar és nem magyar nyelvű alattvalói a legfőbb hatalmi szimbólumot számtalan esetben tették különleges ünneplés tárgyává a történelem folyamán. Ez történt 2000. január 1-jén is, amikor a millenniumi év nyitányaként a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket az ellenzék élénk tiltakozása és a Szent Korona tisztelőinek helyeslése mellett átszállították a Magyar Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe. Úgy látszik, történelmünk fordulópontjai nem csupán a középkorban és az újkorban kapcsolódtak a Szent Koronához, hanem napjainkban is.
Még a kommunista hatalom is fontosnak tartotta a korona visszaszerzését, és a Kádár-korszak konszolidációs politikájának lényeges része volt az 1978. január 6-i ünnepség, amikor hosszas tárgyalások és alkudozások után Cyrus Vance amerikai külügyminiszter Jimmy Carter képviselőjeként átadta a Parlamentben a legfőbb hatalmi szimbólumot Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének. Az alkalom annyira különleges volt, hogy hosszú évtizedek óta először (és a kommunizmus évtizedei alatt utoljára) ekkor lobogózták fel az Országgyűlés épületét vörös drapériák nélkül, csak magyar zászlókkal.
A következő 22 esztendőben a Szent Koronát a Nemzeti Múzeum őrizte, kifejezve ezzel a hatalom megbecsülését de a megbecsülés határait is. Ahogyan a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapjának vezércikke fogalmazott: Többé nem övezi mesterségesen keltett titokzatosság, misztikum sem, mint ahogyan többé nem kevesek kiváltsága lesz, hogy megtekinthessék a történelmi értékű műtárgyakat. A korona nagy múltú népünk közös kincse, része azoknak a történelmi emlékeknek, amelyeket szocialista hazánkban a nép tulajdonában levő nemzeti ereklyeként őriznek. A bonyolult mondatok jól tükrözik a hatalom ambivalenciáját és ennek okait: félelem a titokzatosságtól, misztikumtól. Ugyanakkor a korona csupán műtárgy, egy a történelmi emlékek közül, viszont nemzeti ereklye is.
Nálunk nem kapott különösebben nagy publicitást az a tény, hogy az emigráns magyarok jelentős része élesen tiltakozott a korona visszaadásának gondolata ellen, mert úgy érezték, hogy ezzel a gesztussal a magyar forradalmat vérbe fojtó és a megszálló szovjet csapatok segítségével uralkodó kommunista hatalom legalitását ismerné el az amerikai kormány. Ráadásul az emigráció számára úgy tűnt, mivel Kádár többszörös szószegő, bármilyen ígéretet tesz, a Szent Korona biztonsága és további sorsa is meglehetősen kétségessé válhat. Valószínűleg ezen aggodalmak miatt került bele az 1978-as magyaramerikai közleménybe a záradék: A Magyar Népköztársaság kormánya a koronát és a koronázási ékszereket Budapesten, állandó jelleggel, egy megfelelő történelmi helyen fogja kiállítani...
Már akkor elterjedt szóbeszéd volt az országban, hogy nem az eredeti Szent Koronát kaptuk vissza, hanem csak pontos másolatát, hiszen az igazi felbecsülhetetlen érték. Ezt az elgondolást a későbbiekben tovább színezték azok a napjainkig keringő híresztelések, melyek szerint az igazi koronát másutt, biztonságosabb helyen őrzik; illetve hogy mágikus okokból különféle rongálásokat végeztek rajta, hogy ezzel törjék meg a magyar nép erejét, illetve akadályozzák meg Nagy-Magyarország határainak visszaállítását. Ezek a rémhírek a folklór részei, és a korona iránti különleges tiszteletet mutatják.
Az 1978-as átadási ünnepségen csak kisszámú kiválasztott lehetett jelen (bár a televízió közvetítette az eseményeket), és a protokolláris forma a kiemelt fontosságú, de hangsúlyozottan múzeumi tárgynak szólt. A Szent Koronát titokban vitték el az országból, nagy nyilvánosság előtt hozták vissza, de szervezett kultikus ünneplésről 1978-ban természetesen szó sem lehetett, jóllehet a korona fogadására felsorakozott katonai díszegység tisztelgése közepette emelték ki a repülőgépből az ismét hazai földre tért ereklyét.
Az utolsó alkalom, amikor az ország lakói kultikus ünnepségek keretében láthatták a Szent Koronát, 1938. augusztus 16-, 17-, 19-én volt: a jubileumi Szent István-év alkalmából tették ki közszemlére a koronázási jelvényekkel együtt a budai várpalota márványtermében. A hazaiak hatalmas érdeklődése mellett a nálunk tartózkodó diplomaták is megszemlélték a történelmi ereklyéket; többek között Eugenio Pacelli bíboros, a később XII. Pius néven pápává választott főpap is imádkozott a Szent Korona előtt.
Huszonkét évvel korábban, 1916. december 30-án is a Szent Korona volt a főszereplő IV. Károly koronázásakor. Ekkor történt legnagyobb XX. századi sérülése is: amikor a király elhagyta a Mátyás-templomot, kiesett a foglalatából egy drágakő. A következő esztendők gyászos történéseinek előjeleként értelmezték ezt sokan, mint ahogyan az újdonsült király fején állítólag meg-megingó korona látványát is. Mindenesetre a templom előtti emelvényen elmondott koronázási eskü szövegéből IV. Károly nem sokat tudott megtartani: ... Magyarország és társországai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét sértetlenül fenntartandjuk...
Értelemszerű, hogy koronázások alkalmával láthatták a Szent Koronát a jelenlevők. Újkori történelmünkben azonban többször előfordult, hogy ünnepélyes körülmények között szállították és tették közszemlére a hatalom forrásának tartott koronát. A millenniumi ünnepségek alkalmával is közszemlére tették, majd hatlovas hintóval vitték a budai várból az Országgyűlés épületébe, ahol ünnepi ülést tartottak.
Az 184849-es szabadságharc alatt sok köztársaságpárti nem tulajdonított semmiféle jelentőséget a Szent Koronának, ezért merült fel többször a múzeumba zárás mellett a megsemmisítés gondolata is. Az országot vezető, politikaformáló emberek nemzetünk legjobbjai közül sokan vélekedtek így a Szent Koronáról, de nagyon valószínű, hogy elgondolásuk nem mindenben egyezett az ország polgárainak véleményével. Táncsics egész antiklerikális cikksorozatot szentelt a kérdésnek, rengeteg tévedéssel, pontatlansággal és a nagyobb hatás érdekében bizonyára szándékos ferdítéssel is alátámasztva azon kívánságát, hogy a Szent Korona tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség.
A koronaellenes légkör hatását tükrözi a Szent Korona menekítésének története is. A szabadságharc végnapjaiban Szemere Bertalan miniszterelnök titokban, szekéren vitette a koronázási jelvényeket. 1849. augusztus 10-én Aradon saját szobájában egyszerűen fejére tette a Szent Koronát, hogy kipróbálja, csakugyan olyan súlyos tárgyról van-e szó, amelyet V. Ferdinánd alig bírt el. Majd a mind nehezebb helyzetben továbbmenekítette az egyre terhesebbé váló kincseket. Némelyek azt tanácsolták, törje össze a koronát, vagy dobja a Dunába, szerencsére azonban máshogyan döntött, és Orsova mellett, két fűzfa között, elásta a koronázási jelvényekkel együtt.
Az osztrák hatalom csak 1853-ban jutott a Szent Korona nyomára, és végül Karger Titus őrnagy találta meg hosszas nyomozás után szeptember 8-án. A Szent Korona kultuszának történetében nagyon lényeges momentum, hogy az öt évvel korábbi élesen koronaellenes hangulat ekkorra nyomtalanul elillant. A lakosságot falragaszokon értesítették a nagy eseményről, és a Szent Koronát egy hadihajó fedélzetén szállították Orsováról Budára. Az osztrák önkényuralomtól szenvedő ország előkelőségei a megtalált kincsek elé utaztak, de egyszerű emberekből álló hatalmas tömeg is összegyűlt a váratlan híre. Az Albrecht hadihajó Pesten kötött ki, s itt is a lakosság állt sorfalat a nemzeti ereklyének, melyet a következő napon, szeptember 17-én is megtekinthettek. Mindez a Szent Korona iránti spontán tiszteletnek a megnyilvánulása volt, és a magyar koronázási jelvények ünneplése mögött ismét fölsejlett az abszolutizmussal szemben tanúsított ellenállás.
Nem tudta megtörni a Szent Korona iránti tiszteletet felvilágosult uralkodónk, a kalapos király sem. A halálos ágyán minden rendelkezését visszavonó utolsó tollvonáshoz hasonló értékű gesztus volt, amikor rendelkezése értelmében a Szent Koronát Bécsből Budára szállították. A nagy esemény a korszak legjelentősebb örömünnepévé vált, a Szent Korona tiszteletére az útvonal mellett végig felsorakozott az ország népe. Péczeli József külön kis füzetet jelentetett meg annak alkalmából, hogy 1790. február 20-án a korona Komárom alatt megállapodott. Még II. Józsefet is éltette versében e nagyszerű intézkedés miatt, aki már nem élte túl rendelkezésének véghezvitelét: ugyanezen a napon Bécsben meghalt. Péczeli a Szent Koronát a trójaikat védő palládiumhoz és a frigyládához hasonlította, jól mutatva a kultusztárgy rendkívüli jelentőségét a magyar nemzet életében.
Több mint két évszázad telt el azóta, hogy a magyar történelem folyamán először próbálták megtörni a Szent Korona tiszteletét. A kísérlet kudarcot vallott, de az 1780 óta eltelt időszakban felvilágosodott gondolkodóink sokasága próbálkozott a Szent Korona fontosságának kisebbítésével vagy teljes tagadásával. Tevékenységük azonban, úgy tetszik, mindmáig nem sok sikerrel járt, a mélyen tudatunkba vésődött nemzeti szimbólum ma is kitörölhetetlennek látszik.
Liverpool
A Liverpool megint elszórakozta az előnyét, Szoboszlai kisegítette a csapatot
