Már 1990 őszére meglehetősen feszült volt a politikai helyzet. A Szovjetunió szétesőben volt. Moszkvától fokozatosan távolodtak el a szövetségi és autonóm köztársaságok. Az 1991-es év a vilniusi véres összecsapásokkal kezdődött. Márciusban referendumot tartottak a Szovjetunió jövőjéről, amelyen ugyan a többség a szövetség fenntartása mellett voksolt, hat tagköztársaság azonban eleve elutasította a népszavazást, Kazahsztán pedig megváltoztatta a kérdés megfogalmazását. E folyamat egyik kulcspontjaként Jelcin július 10-én felesküdött az alkotmányra, Oroszország elnöke lett. A főváros főpolgármesteri székéért folytatott versenyt Gavril Popov nyerte, míg Szentpétervár első embere a szintén reformer Anatolij Szobcsak lett. Közben a konzervatív nacionalisták vezetésével megalakult az Oroszországi Kommunista Párt, és nyár közepén a haza megmentésére hívott fel mindenkit, megfogalmazta a Szavak a néphez című kiáltványát. Az SZKP hatalma tehát látványosan megfogyatkozott, olvadozóban volt, az ország a káosz felé sodródott. A politikai instabilitás felerősítette a gazdasági válságot is. Tavasszal már több tanácsadó is rendkívüli állapot bevezetését javasolta Gorbacsovnak. Ő azonban habozott, és inkább a szövetségi szerződés megújításában látta a kiutat. A tárgyalások már az év eleje óta folytak, és a júliusi novo-ogarjevói titkos tanácskozáson Gorbacsov szovjet, Jelcin orosz és Nazarbajev kazah elnök gyakorlatilag a Szovjetunió konföderá-cióvá alakításában egyeztek meg.
Az aláírásra augusztus 19-én került volna sor. A Szovjetunió szétesését minden áron megakadályozni akaró keményvonalasok azonban Gennagyij Janajev szovjet alelnök, Valentyin Pavlov kormányfő és nem utolsósorban a KGB első emberének, Vlagyimir Krjucskovnak a vezetésével az események elébe vágtak, és kihasználva, hogy Gorbacsov – többek szerint tudatosan szabad utat engedve az eseményeknek – szabadságon van és a Krímben nyaral, augusztus 19-én hajnali négy órakor kihirdették a rendkívüli állapotot. Előző nap azonban küldöttség repült a Krímbe, hogy rávegyék a rendkívüli állapot kihirdetésének aláírására. Az elnök visszaemlékezései szerint határozottan visszautasította ezt, míg a puccsisták memoárjaiból az derült ki, hogy habozott. A lényeg, hogy őt ezután elvágták a külvilágtól, gyakorlatilag házi őrizetben tartották. A küldöttség visszarepült Moszkvába, és hosszú huzavona után Janajev elfogadta a rendkívüli állapot állami bizottságának vezetését. Reggel hat óra tájban megjelentek a moszkvai utcákon az elitegységek.
Jelcint, aki előző este tért haza Kazahsztánból, és Moszkva melletti dácsáján pihente ki az út fáradalmait, lánya, Tatjána ébresztette az államcsíny hírével. Nemsokára megjelentek Arhangelszkojéban legközelebbi munkatársai is, és megkezdődött a válaszlépések kidolgozása. Voltak, akik azt tanácsolták az orosz elnöknek, hogy azonnal hagyja el Moszkvát, és meneküljön Jekatyerinburgba. A Párizsban tartózkodó orosz külügyminisztert, Andrej Kozirjevet megbízták, hogy Jelcinék letartóztatása esetén alakítson külföldön emigránskormányt. Krjucskovék azonban nem léptek. Mint utólag kiderült – írja a Moszkovszkije Novosztyiban megjelent, a három nap kulisszatitkait feltáró írásában a történész, Roj Medvegyev –, öszszeállították ugyan az internálandók hetven névből álló listáját, Jelcint azonban taktikai okokból nem akarták rögtön őrizetbe venni. Hibáztak. Jelcin pedig megragadta a lehetőséget, és az őt óvó figyelmeztetések ellenére délben már a „Fehér Ház” előtt tízezrével gyülekező, barikádokat emelő moszkvaiaknak egy tank tetején olvasta fel híres 59. számú ukázát, miszerint a puccsisták intézkedései Oroszország területén érvénytelenek.
Délután remegő kézzel, láthatóan alkoholos befolyásoltság alatt sajtóértekezletet tartott Jana-jev is. Pavlov belebetegedett a feszültségbe, és kórházba vonult. A következő nap is teljes bizonytalanságban telt. A közvélemény a parlament rohamára készült, miközben Janajev kétségbeesetten futkosott Krjucskovhoz és Jazov védelmi miniszterhez, hogy ne legyen vérontás, mint azt egyes keményvonalas tisztek, így Albert Makasov követelték. Teljes volt a tanácstalanság.
A rjazanyi légideszantosok egyik zászlóalja átállt a parlamentet védők oldalára. A deszantosok parancsnoka, Pavel Gracsov és helyettese, Alekszandr Lebegy Jazovnak és Jelcinnek is jelentett. A hadsereg láthatóan nem akart a népbe lőni, és 21-én az Alfa kommandó parancsnoka is közölte, hogy nem hajlandók az ostromra. A harmadik napon Jazov parancsot adott a kivonulásra a fővárosból. A puccsisták nem akartak tovább kockáztatni, és újabb küldöttséget menesztettek Gorbacsovhoz. Ő azonban most már nem fogadta őket. Látva a helyzetet, Janajev véget vetett a rendkívüli állapotnak. Gorbacsov, aki elsőként Jelcint hívta fel, visszavette a hatalmat. Ez azonban már más hatalom volt – és más az ország is.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
