ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy azok az emberek, akik bizalmukra méltatnak, s levélben fordulnak hozzám, általában olyanformán gondolkodnak-e a világ dolgairól, mint ahogy én. Ez azért sem egyszerű kérdés, mert úgy érzem, hogy a ma divatos, radikálisan egyenes, szókimondó stílushoz nincs sok közöm.
Ha bizonyos politikai és ideológiai csoportosulások iránt van is bennem némi lekicsinylés, hiányzik belőlem az elkötelezett düh és gyűlölet. A leghaladóbb, baloldali, magukat liberálisnak vélő figurák (politikusok, publicisták, közírók, televíziós személyiségek, jópofa megasztárok és hírnévre vergődött kereskedelmi lemezlovasok) sem idegesítenek igazán, mondhatni beletörődtem, hogy a parlagfű (és a parvenü) korunk legszívósabb képződménye. Nincs allergiám. Ráadásul piszokul szelíd vagyok.
Mégis sokszor kapok olyan levelet, amelynek írója valamely „gúnyos tollamra illő” témát ajánl. Ez a gyakoriság azt is jelenti talán, hogy az emberek kedvelik az iróniát, s az emésztő harag helyett szívesen fogadják a humort, az igazmondás legtekervényesebb útját. Félreértés ne essék: én nem hatékony akarok lenni politikai értelemben, sokkal inkább szórakoztatni kívánom a nyájas olvasót, így aztán a balliberálisok erőfeszítésének bornírtsága nem azért tölt el örömmel, mert önmaguknak okoznak kárt, hanem azért, mert remek alkalmat adnak a tréfálkozásra.
Miért neheztelnék valakire azért, mert hülye?
Ha azt mondom, hogy a magyar média tele van felfuvalkodott hülyével, nyilván számos haragost szerzek magamnak, azért inkább úgy fogalmazok, hogy a túlzó ideológiai lendület és pártszerelem sokakat segít átesni a ló túlsó felére, s aki esik, az némiképp ütődött lesz, mint a frissen hullott barack. (Lottyadt kicsit, befőttnek viszont úgy is jó.) Most nemrégiben egy közintézményből kaptam levelet, jobban mondva faxot, amely egészen extrém dologról tudósít, így – véli helyesen küldője – érdeklődésemre tarthat számot.
A dokumentum (valószínűleg egy plakát, falragasz, kiáltvány) szövege így hangzik: Hároméves terv nélkül nincs magyar jólét! Hit nélkül nem valósul meg a hároméves terv! Adjunk hitet és nagyobb darab kenyeret minden magyarnak! A Magyar Kommunista Párt szeretettel adja emlékül ezt az ősi magyar vallásos éneket az 1947. évi csongrádi Mária-napok résztvevőinek. (S következik alább a gyönyörű dal szövege és kottája.)
„Boldogasszony Anyánk, Régi nagy Patrónánk!
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk,
Magyarországról, romlott hazánkról
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.”
Ugye mindannyian tudjuk, hogy mi következett szinte közvetlenül ezután az MKP részéről: az egyházak üldözése, papok verése, bebörtönzése, kivégzése, egyházi iskolák államosítása és sok más egyéb, sok hosszú éven át. Ki gondolta volna, hogy a kommunisták valaha Boldogasszony anyánk nevét is felhasználták népmételynek, hogy azzal a dallal próbáltak híveket szerezni maguknak, amelyet Antall József halála estéjén, negyvenhat évvel később tízezrek énekeltek a magyar Parlament előtt.
Hogy miért küldték el nekem ezt a dokumentumot? Nyilván azért, hogy a „változnak az idők, változnak az emberek” mondás igazában kételkedjek. Bizonyos emberek nem változnak. Ahogy az MKP úgy tett, mintha Boldogasszony anyánkat keblére ölelné, a mai baloldal is minden eszközt kész megragadni, minden hitet, erkölcsöt kész kisajátítani a hatalomért.
Hogy a levél írója arra akarja-e felhívni a figyelmünket, hogy vigyázzunk, ne dőljünk be megint, én nem tudom.