Esztergom a középkorban

Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan – így írta le IV. Béla korát a királyi sírfelirat Kálti Márk Képes Krónikája szerint. Az uralkodót és családját Esztergomban, a ferencesek fényes templomában helyezték örök nyugalomra. Síremlékének – feltételezett – töredéke ma ott látható azon a millenniumi kiállításon, amelyet hazánk első fővárosának bemutatására rendeztek a királyi vár tövében levő, kicsiny múzeumban, amelyet a városért hősi halált halt költőről, Balassi Bálintról neveztek el. Az Esztergom a középkorban című tárlatnak – amely Horváth István múzeumigazgató elgondolásai szerint állt össze – természetesen nem ez a díszes faragású, vörös márványlap az egyetlen közfigyelemre méltó kiállítási tárgya. Látható itt az István király által (1001-ben?) Szent Adalbert és Szűz Mária tiszteletére alapított templom „ékes kapujának”, a Porta speciosának néhány, a csodával határos módon megtalált darabja (virágtartónak szolgált az egyik, lépcsőfoknak a másik, kerékvető kőül a harmadik), ólomkeretes üvegablak Szent Adalbert templomának szentélyéből, freskórészlet a várkápolnából, Madonna-szobor a ferencesek templomából... Kananoki sírkő az ágyúgolyóbissal egyetemben, amelyik szétrombolta, „kőfirka” 1595-ből, akkor foglalták vissza először Esztergomot a töröktől, valamelyik hős legényke karcolhatta bele a márványba az évszámot, ittjárta emlékére. És kiállítási tárlóba került Szent István forgalmi pénze, meg amit a koronázás tiszteletére veretett, a pénzverők eszköztára – s hogy a királyi város dolgos lakóiról is fogalmat alkothasson a III. évezred magyarja, életüknek, haláluknak megannyi tanúsítványa.
Szerény méretei s külsőségei ellenére is híven érzékelteti e gyűjtemény, hogy európai színvonalú s kultúrájú élet folyt e vidéken már az idő tájt is, amikor első szent királyunk bölcsőjét ringatta e táj. Később még inkább, egészen a török időkig. A feliratok arról tudatják a tárlatlátogatót, miként kezdett el építkezni e vidéken még Géza fejedelem, és hogyan folytatta apjaura „urbanisztikai” tevékenységét az e városban született, keresztelkedett, bérmáltatott és megkoronázott István. Sőt a feliratok azt is jelzik a szemléletesen megrendezett tárlaton, hogy a középkori Esztergomban megforduló idegenek mit tartottak a városról. Dicsérő és sajnálkozó sorokat egyaránt olvashatni tőlük – pontosan úgy, ahogyan a város fényes és szomorú históriája diktálta. Boldogabb és békésebb népeknek az esztergominál sokkal, de sokkal gazdagabb tárgyi örökség birtokában lehet emlékezniök múltjukra. A mi legelső, rangos fővárosunkat először a tatár pusztította el, másodjára (százharminc éven át, szinte folyamatosan) a török, harmadjára a XVIII. századi újjáépítők (ők bontották le a Szent István korából származó építményeknek még a maradványait is), negyedszerre – voltaképpen nem is sokkal azután, hogy a 30-as évek végén Esztergom királyi múltjának feltárása megkezdődött – a XX. századi új hitek apostolai, az ateizmust államvallássá tevő kommunisták. Mindössze néhány áldozatos lelkű, éles szemű és fáradhatatlan szorgalmú szakemberen múlt az is, hogy a keresztény magyar állam alapításának ezredik évfordulóját végre szabadon köszöntő városban az új akarnokok be ne falazzák mindazt, ami a bizonyítható múlt dicső öröksége. Az ő heroikus munkájukat illeti hála, hogy a millenniumi záróünnepség után még jó ideig (a 2002-es esztendő végéig) megbizonyosodhat róla, ki Esztergomba vándorol, ezer esztendővel ezelőtt európai nép lakta e vidéket, európai módon élt, gondolkodott és tervezett az uralkodó és az iparos egyaránt.