Haláli dolgaink

Az emberi butaság határtalan. Hónapok óta teli szájjal mondja, írja, visítja rádió, televízió, újság, magnetofon és óriásplakát: Viharjelzésnél azonnal jöjjünk ki a tóból! Fölhevült testtel ne ugorjunk a vízbe! Italosan ne akarjuk átúszni a folyót! – és így tovább.

Szittya legény azonban a magyar, meg az agya helyén is betonkocka van néha – fütyül a figyelmeztető szóra. Már villámlik Tihany fölött, ő még ott tempózik derűsen az öszödi strandon. Meg ugorja a csukafejest a vitorlás tatjáról, negyvenfokosra hevült testtel. Vagy fogadást köt a másik pityókossal, ki ússza át előbb Szolnoknál a Tiszát...

És ez elszomorító.

Az idén eddig majdnem negyvenen fulladtak vízbe. Csak a hét végén heten. Köztük egy család.

Aztán itt a gombaszezon. Erdő, mező rogyásig ízletes vargányával, nagy kalapú császárgombával, rókagombával – de ott lapul közöttük a sumák pettyes hátú, meg a rémek réme, a gyilkos galóca... Ismerősünk, a hígagyú magyar ember már szalad is kosarastul, batyustul erdőszélre, rét árnyékosába, szedi, amit talál, s viszi haza lelkendezve, bele egyenest a lábasba.

A statisztikus meg nagyot sóhajtva előkotorja a gombamérkőzés kezdetű lajstromot. Lesz mit írni a rubrikákba...

Raliverseny valahol a hegyekben. Messzire kanyarog a poros út, mellette sok száz szájtáti ember lesi a száguldva érkező, hörgő, brummogó autócsodát, meg a következőt, a következőt... „Vigyázzunk a kanyaroknál!” – figyelmeztet újra és újra a megafon. De nem hat a szó. A benzingőztől megrészegült néző egyre közelebb húzódik az úthoz, átbújik a kötélkordon alatt. Ő is érezni akarja a rali veszélyeit.

Olykor megszakítják a versenyt. Míg nem jön a hullaszállító, fekete fóliával takarják le a tetemet. A kanyarban. A kordonon innen.

Nem folytatom.

Ne folytassuk!