Kelj fel, hajnal!

Éjszakánként egy kicsit néha meghalunk. Lefekvéskor nemcsak ruháinkat akasztjuk fogasra, de nappali mivoltunkat is. Egy ismert karikaturista munkáját láttam erről: a szálló nagy ruhatárának fogasán tucatnyi vandég már levetett álarca lógott ernyedten. Egyiken az igazgatót ismertem fel, a másik a törvényszéki bíró szigorát hordozta, a harmadik alighanem egy tanácsos mosolyát őrizte reggelig.

Semmi szükség éjszaka ezekre az arckifejezésekre. A kistisztviselő ugyanúgy hánykolódik az álmok sötét vizében, mint a bankigazgató, miközben a megfoghatatlan semmi kavarog a zsigereiben.

Talán ezért rettegünk mi, emberek az éjszakák sötét rémétől. Ezt nevezik a tudósok horror vacuumnak, a sötétségtől való félelemnek. Pedig erről Senecának, a nagy gondolkodónak egészen más volt a véleménye. Szerinte attól nem kell félni, ami után nem jön semmi. Vagy talán éppen ez lenne benne a félelmetes? A semmi? S talán ezért érezzük édesnek az ébredést, amikor reggelenként kéjesen nyújtózva kinyitjuk a szemünket?

Az ébredés, a hajnal egyébként is a nap legszebb, legigézetesebb szakasza, de ezt csak a költők és a festők veszik észre. Megkérdeztem egyszer egy szántóvetőt, aki a természet ölében éli életét: hogyan látja a napkeltét? Csak nézett rám értetlenül. Hiszen ő nem figyeli a napkeltét, nem ismeri a hajnal szépségét, a harmatos reggelt; az égbe repülő pacsirta dalára se figyel, ballag csak az eke után, vagy suhintgat az éles kaszával, s alig várja, hogy este legyen már, amikor újra megpihenhet a vackán.

A zeneszerzők hajnali harsonákat komponálnak a napkeltének, a festők bíborba mártják ecsetjük hegyét. Megejtően szép ábrázolásait tartja számon a hajnalnak a festészet. Sejtelmesen lengő fátylak, szelíd felhők, nyújtózkodó fák, részegen éneklő madarak, rebbenő lepkék, az élet himnusza a hajnal! Olykor egy-egy festői alkotás még szebb, mint maga a természet, mert a képet szemlélve a festő szemével és lelkünkkel is nézzük, érezzük a csodát.

No és a költők? Kosztolányi vallomása: Zöldszoknyás hajnal, a koránkelő, a nyugalom beteg lánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos arany hajnal, aki új nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába köszöntelek!

Gyermekkorom hajnalaira gondolva nem ilyennek látom: apám álmos, meggyötört arca néz rám vissza a távolból, cihelődve kel és ébreszt engem; a mama már bedagasztotta a kenyeret, sietnünk kell, mert bőgnek a tehenek, röfögnek a disznók az ólban, mire elvégzünk az állatok körül, kisül a mama friss kenyere, s akkor indulunk apámmal szekéren a határba. Érzem a pálinka bűzét is, mert már meghúztuk az üveget, buzog bennünk a törköly ereje. S ha a fejemen billegő szalmakalap alól feltekintek, látom, hogy pállott, gyulladt szemével felkelt a nap is. Érzem: ma nagyon verejtékes, meleg napunk lesz.

Megismertem közben a városi éjszakák hajnalhasadását is vizsgákra készülődve, majd a ledér hajnalokat, a cigarettabűztől menteseket, a felszabadítókat, amikor még üresek voltak az utcák, amikor hazabotorkáltam, s aludtak már a cifra utcalányok is vackaikon, csak egy-egy kutya vakkantott álmosan.

És aztán azok a feledhetetlen hajnalok a fronton, amelyek ágyúszóval ébresztettek, pergőtűz, repülőgépek mélyrepülő támadása, majd csatakiáltás, miközben arra gondoltam, jobb lett volna tán fel se ébredni. Öregkoromra ismertem csak meg a hajnal igazi ízét, amikor betegen feküdtem, s éjjelente a halállal birkóztam elszántan, nem tudva, ki kit győz le végül is. Kusza álmok, csak másodpercekig tartó kábulatok, mintha otthon járnék újra, futok haza gyermekként, mert hallom, hogy nagyon, nagyon messziről kiált értem a mama. Haza kell szaladnom, de csak kapálódzom a fekete semmiben.

Hirtelen felvillan a fény, felpittyent kint a fán egy madár, az élet apró neszezése ez, biztatás, bátorítás, most kell visszatérnem az életbe, legyőzni az éjszakának minden rémségét, a fekete semmit, belekapaszkodni régen halott anyám imádságos két kezébe, hitébe és a bibliai Jairus lányaként feltámadni: Talita kumi! Kelj fel, élet szépséges leánya, aranyhajú hajnal.