(ki demokrata…)

Én nem tudom, hogy a 168 Óra riportereit ki tanította az újságírói mesterségre. Kitűnő szakmai iskolájuk lehetett, tudják, hogy kérdéseiket ponttal vagy három ponttal kell befejezniük, kérdőjeles megállapításaik feltétlen helyeslését pedig általában rokonszenves interjúalanyaikra bízzák. Valamelyik lapszámukban (teljesen mindegy, hogy melyikben) Buják Attila beszélgetett Gerő András történésszel. Célratörő állításai nem ütköztek ellenvéleménybe. A feladat a Fidesz-kormányzat antidemokratizmusának bizonyítása volt.
Az interjú csúcspontján Buják a következőket mondja Gerőnek:
– … ki fér be a magyar kormánypanteonba? Jellegzetesek ebből a szempontból a közelmúlt (és a jövő) filmbotrányai, szoboravatási ceremóniái. Szent István, Széchenyi gróf, Bánk bán, Mátyás király, Tisza István szobra. Csöndes Teleki-reneszánsz. És aztán jöhet Bethlen István életének megfilmesítése... Miért épp ezek a nevek? Mi fűzi össze ezeket az embereket?
Az elfogulatlanul tudós történész így felel:
– Egyetlenegy dolog közös bennük: egyikük sem volt demokrata. Ama közbevetés után, hogy transzvesztita sem, engedelmükkel most ehelyt, ebben a pillanatban átveszem a riporter szerepét.
Buják Attila bőrébe bújva félénken kérdezem:
– És Árpád apánk netán?
A történész némán ingatja a fejét, és sötéten mered maga elé. Lelki szemeink előtt megjelennek az árpádsávok. Méghogy demokrata!! (Árpádsávos zászlók lobogtak, amikor annak idején az igazi Árpi bácsit kifütyülték.)
– Viszont Álmos vezérben, mint embrióban – folytatom a 168 Óra modorában –, tagadhatatlanul volt némi másság. Legalábbis, ha Emese szexuális álmára gondolunk a turullal. Ugyebár egy ilyen szép nagy madár van annyira más, mint, hát hogyan is mondjam, ne kerteljünk, mint egy jól sikerült melegfesztivál.
Rábólint erre az érvelésre.
Azonban mindez nem menti Tast, Hubát és Töhötömöt.
– Ha már itt tartunk – vetem fel merészen –, mi van Mátyással, az igazságossal? Álruhában járt a nép között. Ez demokratikus hajlandóságra vall.
– Olcsó PR-trükk. Happyendes, elvetélt országimázs stílusban. Emez is felhúzta a gumicsizmát, kapufákat rugdos, és ha kell, kolbászt tölt.
– István, mármint ahogy emezek mondják, a Szent, vagyis az Első, állítólag Európához, a nyugati demokráciákhoz akarta kötni az ország szekerét.
– Demokrata, ha teheti, nem négyeltet. Legfeljebb szocialista forradalomban.
– Ez igaz, viszont Bánk bán szociálisan érzékeny volt, már-már oly mértékben, mint egy létező szocialista a lakossági fórumokon. Végighallgatta Tiborcot.
– Bahh! És azt mondta neki, buzogj vér, csak buzogj.
– Széchenyi meg teljesen belebolondult a demokrácia hazájába, Angliába. Persze nem tudhatjuk, hogy nem a gyarmatosító toryktól lopta-e például a Lánchíd ötletét. De mégis! Vagy mégsem! Muszáj beletörődnünk, hogy a legnagyobb magyar sem volt demokrata, haladó, baloldali, liberális, intellektuel, mint mi ketten, hanem olyan volt, mint emezek?
– Mi köze a lóversenynek meg a gőzhajózásnak a demokráciához? Jó, hogy akkor még nem volt görkorcsolya. Azt is behozta volna, mint az akadémiát.
– Hát rémesen úgy látszik, hogy az egész magyar történelem egy nagy szélsőjobb szemétdomb. Ahogy Ady mondta: „nyakatokon vad úri tatárok…” Ön, mint történész, nem tud nekem megnevezni egy demokrata magyart?
A független tudós hosszan elgondolkodik.
– Szegedinác Péró – mondja szomorúan. – Meg most mi.
Hogy a beszélgetés miként folyt tovább, én nem tudom.