Kinek (ne) higgyen az ember?

Lehet-e hinni Demszky Gábornak? A kérdés újra és újra időszerű. A főpolgármester szavait most éppen az Egyesült Államok egykori nagykövete cáfolta meg. Demszky a Nap-kelte egyik előre „levajazott” adásában azt állította, hogy Peter Tufo másfél évvel ezelőtt arról tájékoztatta Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy a MiG–29-es típusú harci repülőgépek felújításának ügyében felmerült a korrupció gyanúja, s hogy erről másfél évvel ezelőtt az amerikai diplomata az FBI által Magyarországon folytatott vizsgálati anyagokat adott át a miniszterelnöknek és a kormány illetékes tagjainak. Peter Tufo meglepődött az SZDSZ egykori elnökének nyilatkozatán és a Magyar Távirati Irodán keresztül azt üzente Amerikából, hogy Demszky nem mond igazat. A MiG-ek korszerűsítésével kapcsolatban nem nyújtott át semmiféle írásos dokumentációt a miniszterelnöknek, az FBI pedig soha, semmilyen módon nem folyt bele ebbe a kérdésbe, így nem is végzett vizsgálatot. A magyar miniszterelnökkel ugyan beszélt a harci gépekről általában, így a MiG–29-esekről vagy az amerikai F–16-osokról, korrupcióról azonban nem esett szó.
A két állításhalmaz közül az egyik szükségszerűen nem igaz. Kérdés tehát, hogy a kettő közül melyik hamis. Az amerikai diplomatáé, aki azon diplomáciai testülethez tartozik, amely tagjainak nyilatkozataira mindenütt és mindenkor a legnagyobb óvatosság jellemző, vagy az egyre hisztérikusabb politikusé, aki arra számítva, hogy utolsó nyarát tölti főpolgármesteri székében, azt tapasztalja, hogy személye – nem csak a mostani akciózás miatt – saját pártjának meglehetősen terhes. Az alapkérdés megválaszolásához mindenesetre közelebb vitt Demszky saját álláspontjának „megszelídítése”, aki az Orbán Viktorhoz eljuttatott írásos anyagok létezését Tufo tiltakozása után már nem erőltette – „nem emlékszem pontosan” –, és az FBI vizsgálatáról szóló bejelentést is már csak valószínűsítette.
Tufót korábban valószínűleg nem tájékoztatták honfitársai, így saját bőrén kellett tapasztalnia, hogy a demokratikus ellenzék egykori főalakja szavahihetőségét tekintve „sem éppen egy Grál-lovag”. Szamizdatos, egykoron közvetlen munkatársai – az 1990 után az aluljárókból kifüstölt Katalizátor Kiadó vezetője például, Modor Ádám vagy a szintén magát a végletekig becsapottnak érző Bokros Péter, az egykori Inconnu képzőművészeti csoportból – saját tapasztalataik alapján ennél jóval sarkosabban fogalmaznak. Budapest főpolgármesteréről kialakult álláspontjuk, bár egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, mára azonos Csurka Istvánéval.
Ami a főpolgármester becsületszavát illeti, igen tanulságos lehet a szintén az egykori „csapattag”, Császár László története. „Csaszi” az utolsó pillanatokban „lépett le” Hollandiába, és az első pillanatokban tért vissza a szabad Magyarországra az amerikai kormány által finanszírozott Szabad Európa Rádió (SZER) budapesti irodavezetőjeként. Demszkyvel történt első találkozásaik alkalmával felvetette azt az ötletét, hogy a régi barátságra és az adott szóra való tekintettel azt a Bajcsy-Zsilinszky úti tetőtéri tanácsi lakást, amelyet „disszidálásakor” adott át barátságból a Demszky–Hodosán házaspárnak, most, hogy visszatért Magyarországra, Demszky pedig a főváros első embere lett, talán nincs már rá szüksége, adja hát vissza. A főpolgármester válaszul hivatalos fogadóóráinak időpontját adta meg az akkor albérletről albérletre vándorló „Csaszinak”, akit a Városház utcai irodájában jogászával várt. Ez utóbbi közölte a határozatot: az ország illegális elhagyása miatt a tanácsi lakást tőle elvették, arra már nem tarthat igényt. Császár e történetet elkeseredésében elmondta néhány újságíró barátjának, ám mindenkit óva intett a megírástól. Attól félt, hogy Demszky különösen jó amerikai kapcsolatai és egyre nagyobb természete miatt egy ilyen hangvételű cikk megjelenését követően kiteteti a szűrét a SZER-ből. A sztorit végül a Szuper PSZT magazin írta meg 1991 vagy ’92-ben, akaratán kívül komolytalanná téve az esetet. Pedig még annak is utána járt, ki lakott akkor a Bajcsy-Zsilinszky úti kis tetőtérben. A levélládán Hodosán név szerepelt, s a lépcsőházban az újságírók Hodosán Róza öccsével futottak össze.
A volt nagykövetek közül egyébként Demszky nem Tufóval keveredett elsőként vitába, ahol sajátos érdekeinek érvényesítése során meghazudtolta a diplomatát. 2000 nyarán Ivan Aboimovot, Oroszország egykori nagykövetét rágalmazta meg a főpolgármester. Arra a kérdésre ugyanis, vajon miért nem épült meg a metró az orosz államadósság terhére, a főváros vezetése miért nem választotta ezt a technikát ahelyett, hogy a magyar költségvetést terhelné súlyos milliárdokkal, Demszky Gábor főpolgármester egy interjúban azt állította: Oroszország nem tudott nemzetközi bankgaranciát felmutatni, és az akkori orosz nagykövet is elismerte neki hazája fizetésképtelenségét.
Ivan Aboimovot ukrajnai szolgálati helyén lapunk akkor megkereste, aki enyhén szólva nem vette jó néven, hogy Demszky megrágalmazta, és visszaélt a nevével. Hiszen mint mondta, éppen ő volt annak kezdeményezője, hogy az adósság terhére épüljön metró Budapesten. Arról a megjegyzésről, hogy Oroszország nem tudott nemzetközi bankgaranciát felmutatni, kijelentette, hogy hivatalos kérést nem juttatott el hozzájuk a főváros. Pedig a nemzetközi kapcsolatokban, különösen ha pénzügyi kérdésekről esik szó, a beszélgetésen túl levélben kell megerősíteni a szándékokat, attól válnak azok hivatalossá – fűzte hozzá. A főpolgármester akkor is a Nap-keltében válaszolt Aboimovnak, akinek észérveit a diplomata gyönge emlékezetének említésével söpörte le az asztalról. Ugyanakkor már évekkel korábban, 1996-ban eldőlt, hogy Budapesten nem épülhet metró az orosz államadósság terhére. Az adósság hasznosítására létrejött tárcaközi bizottság akkor döntötte el ugyanis, hogy metróépítés helyett az SZDSZ koalíciós partnere, a szocialista párt holdudvarába tartozó Nádor Rt. kap lehetőséget az államadósság hasznosítására.
A leosztott lapokról és a lapjárásról természetesen a főpolgármester is tudott.