Korok istenek

Az iszlám áttekintése után Szibériába utazunk, hogy majd a szibériai népek mitológiáját vegyük szemügyre, de addig is, amíg odaérünk, tekintsünk át néhány mitológiai alapfogalmat. A szoláris mítoszok főszereplője a nap, s megismerjük belőlük a nap születését is, amikor a mitikus kor kezdetén a nap csakúgy, mint más égitestek még hiányzik az égről. Az ősi mítoszok közé tartozik az is, amely a nap eltűnését, majd visszaszerzését beszéli el. Az egyiptomi hagyományban a legrégebbiek közé sorolhatók azok a történetek, amelyekben a csecsemő nap megszületik az égi istennő ágyékából, s amelyekben a nap (Ré) megvív ellenfeleivel.

A napisten főistenné válik számos hagyományban.

A nő szülőképességének eszméje és a születés gondolata a legősibb koroktól fogva általában szorosan összekapcsolódott a termékenységnek s szűkebben a föld termőerejének gondolatával.

A születéssel függ össze az a felfogás is, amely szerint semmilyen élőlény nem hal meg, csak időlegesen elhagyja ezt a világot, hogy majd ismételten megszülessék, és újra megjelenjék ezen a világon.

A csodás születések az istenek, hősök és királyok előjogává válnak egészen Jézus Krisztus csodás születéséig.

Kifejlődött a reinkarnáció eszméje is, amely ismételt születés emberi külsővel, legalábbis részben megőrizve előző születések emlékét. Halál után a lélek átvándorol egy másik születő lénybe, a folyamatot személytelen erő a karma irányítja. Az emberek is, az istenek is részei a végtelen újjászületések láncolatának, a szanszárának.

A házasság, a terhesség, a szülés pártfogó istenségei általában a legnagyobb tiszteletnek örvendő istennők: Héra, Juno, Kannon...

A tehén a termékenység, a bőség, a jólét szimbóluma számos ősi vallásban. Az egyiptomi mítosz egyik változatában Ré napisten égi tehénen kel ki az óceánból. A görög mitológiában Zeusz szerelmes lesz Hérába, aki tehén alakját ölti magára.

A tigris az állatok királya, az erdő ura számos felfogásban. Délkelet-Ázsiában a hegyek és barlangok szellemeként is ismerik. Kínában nemcsak az állatok királyát tisztelték benne, hanem a démonok, közelebbről a betegségdémonok rettegett ellenségét is.

A totemmítoszok alapját az a felfogás alkotja, hogy természetfeletti rokonság van egy bizonyos embercsoport törzs és a totem között, amely vagy valamilyenfajta állat vagy növény, ritkábban valamilyen élettelen tárgy vagy természeti jelenség. S a történetek fantasztikus totemősökről szólnak, akiktől egyes csoportok magukat származtatják. Megismerjük bolyongásaikat, a totemősök tetteit, amelyek vége rendszerint az, hogy ezek a lények vagy visszavonulnak a föld alá, s eltűnésük helyén emlékül hagynak valamilyen követ, sziklát, vagy ilyen emlékkővé változnak át. A totemősök útját jelző szirtek, hasadékok, vizek totemikus szent hellyé váltak a bennszülöttek számára, kultikus központtá, ahol titkos vallási szertartásaikat végezték.

Apró termetű mitológiai lények a törpék, akik éppúgy, mint az óriások, egész népet alkotnak, hol barlangokban, hol meg az erdőben, vizekben tanyáznak. Lehetnek emberevők, nőrablók, másrészt viszont eléggé ártatlan lények, akik csak ijesztgetnek. Olykor kincseket őriznek, vagy éppen mesterségre tanítják az embereket.

A történelem és a mítoszok viszonyára jellemző, hogy amikor kezdenek megjelenni az első történeti leírások, még uralkodnak a mitológiai ihletésű szövegek, amelyeknek óriási jelentőségük van az adott kultúra létrejöttében.

Az antik görög hagyományban a korai történeti munkák epikus irodalmi műfajként alakultak ki, s a lehető legszorosabban kötődtek az eposzhoz, amely kétségtelenül mitológiai alapokon nyugszik.

Mitológiai és történeti tartalom jelenik meg változó arányban az indiai epikus költeményekben is, a Mahábháratában és Rámájanában.

A keresztény vallás első ízben és maradéktalanul a történeti időbe helyezte Istent, hangoztatta Jézus történetiségét: az ember itt már nem a mítosz szféráiban, hanem a történelemben él.