Kőszegen elkezdődött a jövő

„Liszkay Gábor főszerkesztőnek, Magyar Nemzet. Tisztelt főszerkesztő úr! Kérem, szíveskedjék lapjának következő számában, az újság hetedik oldalán az alábbi helyreigazítást szó szerint, kommentár nélkül közölni. Amennyiben a helyreigazítás nem jelenik meg, élni fogok a sajtójog egyéb eszközeivel, beleértve személyiségi jogaim védelmét is. Budapest, 2001. augusztus 20. Tisztelettel: Bolgár György. HELYREIGAZÍTÁS. A Magyar Nemzet 2001. augusztus 18-i számában Csontos János Mit üzen a rádió? című írásában valótlanul állította, hogy Bolgár György a gettósított tévés sajtóklubban rádiós létére sem tartotta összeférhetetlennek hozzászólni Lakatos Pál leváltásához, sőt az is elhangzott: a műhelyt is szét kellett volna verni. A valóság ezzel szemben az, hogy Bolgár György – éppen az esetleges összeférhetetlenség miatt – egyetlen szót sem szólt a fölvetett kérdéshez.”

No comment.

Ezt mondta – illetve kérdezte – Juszt László is az ATV július 30-i sajtóklubjában, ahol a következőképpen jelentkezett be: „Köszöntöm a kollégákat; az eredeti felállásban a teljes csapat: Bolgár György, Mészáros Tamás és Aczél Endre…” (Aczél Endre: „És Juszt László!”) Ez kétségkívül felér egy jelenléti ívvel: Bolgár, a Magyar Rádió főmunkatársa tehát legalább egy alkalommal jelen volt, midőn a jeles grémium a Magyar Rádió belső ügyeit nem éppen hízelgő beállításban tárgyalta. Tény viszont, hogy Bolgár egy kukkot sem szólt hozzá, így sajnálatosan megcsalt az emlékezetem: az őt érintő kijelentés valójában Aczél Endre szájából hangzott el. Bolgár Györgytől tehát ezúton kérek elnézést a „hozzászólni” főnévi igenévnek indokolatlan, a jelek szerint becsületsértőnek számító használatáért, s egyúttal ezen a helyen kívánom azt helyettesíteni az „asszisztálni” főnévi igenévvel. S egyúttal hálás is vagyok, mert egy tapasztaltabb kollégától most éles helyzetben megtanulhattam: amikor „esetleges összeférhetetlenség” van, akkor hallgatni arany. (Mea culpa: nem vettem fontolóra Székely Kecskés Jánosnak, a talán legavatottabb honi médiafigyelőnek az intését, hogy kollégákról írni csakis úgy javallott, ha mindent gondosan dokumentál – fénymásol, elment, magnóra és videóra vesz – az ember. Mindazonáltal nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy értelmiségi disputákat csakis fogadott ügyvédeinek és archívumkezelőinek a jelenlétében folytathat a gondolkodó polgár. Ez erőteljesen sértené alapvető intellektuális jogaimat.) Ezzel együtt úgy vélem, hogy egy exponált publicista, aki pártatlanságot mímelő moderátorként egy közszolgálati rádióban, pártos klubtagként egy magántévében, illetve elfogultan töprengő értelmiségiként legalább három napilapban rendszeresen hinti az igét, semmilyen jogi bakafántoskodással nem tilthatja meg nekem (vagy bárki másnak), hogy „kommentár nélkül” hagyjam az általa képviselt erkölcsi relativizmust. „Esetleges” összeférhetetlenségről beszél, holott nyilván tudja: én legkevésbé sem jogi, hanem morális – ha úgy tetszik: szakmai – értelemben használtam e minősítést. (A Biblia erről olyasmit mond, hogy nem lehet egy szájból hideget és meleget fújni.) Főleg akkor nem hagyhatom szó nélkül ezt a Szent István-napi helyreigazítást (ez amúgy sem kommentár, hanem kaszinó), amikor Bolgár nagyvonalúan egy többszörösen bővített mondatot suvaszt a „valótlanság” kategóriájába. Például a „gettósított” jelző pontosan jellemzi a műsort – ez tehát történetesen valós elem. Az az önként vállalt mazochizmus pedig, hogy valaki az állami ünnepen, amikor mások hedonista módon az égi sziporkázásban gyönyörködnek, belterjes klubéletet él, és komor hangú helyreigazítási kérelmeket fogalmaz (a másnapi lapra sandítva, mintha soha nem hallott volna a nyolc napon belül gyógyuló könnyű lelki sértés kategóriájáról), még nem foszthatja meg a Magyar Nemzet olvasóit ama műélvezettől, hogy szó szerint megismerjék, voltaképp mi is hangzott el az inkriminált kánikulai estén. „Juszt: Nem hosszabbította meg a Magyar Rádió elnöke Lakatos Pál szerkesztőségvezetői megbízatását. Ez nem jelenti Lakatos munkaviszonyának a végét, hanem csak azt, hogy a műsort más személy veszi át. Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy mindeközben Lakatos a MIÉP delegáltja a Magyar Távirati Iroda tulajdonosi testületében. Aczél: Nagyszerű! Ennyi. Juszt: No comment? Aczél: Mit kellene mondani még? Juszt: Semmit, csak akartam mondani, hogy maradjunk akkor távol a Fraditól, de mégis a téma közelében. Aczél: Ugye, Bolgár úrnak, mint tudjuk, a Magyar Rádió a munkáltatója. Te legutóbb, ugye, elzárkóztál attól, hogy megjegyzést tegyél ilyen tárgyban. Te ugyan tehetnél, énszerintem te vagy a legfüggetlenebb ebben az ügyben, bár magam is ilyennek mondhatom, de ez akkora ügy, hogy ez kitárgyalandó? Juszt: Ez pusztán azért érdekes, ugye, mert hát ez volt az a műsor, amit a miniszterelnök megjelölt mint kedvenc műsorát. Aczél: Igen, és amiről a fideszes vezetésű ORTT egy csúnyán elmarasztaló véleményt tett közzé, és hogy mondjam én, akkor lehet, hogy ebben a műsorban őszintén szólva, igen… Talán ebben a műsorban ez már terítékre került egy alkalommal, és én azt találtam mondani, hogy a szerkesztők számára vagy a főszerkesztő számára nem sok jót ígér az, hogy kormánypárti korifeusok aláírták a szóban forgó nyilatkozatot, tehát elhatárolták magukat a Vasárnapi Újság – nevezzük így – szellemiségétől. Tehát amikor a leváltott főszerkesztő azt mondta, hogy ez benne volt a levegőben, igazat mond, ezt pontosan úgy tudjuk, mint ő. Igen, amióta az ORTT így foglalt állást, hát hogy úgy mondjam, némi késedelemmel, de ezt ugye, a dolgok, azok végül is idejükben történnek, már úgy értem, hogy bizonyos politikai szándékokkal összhangban, de mindegy, elkészült a vélemény, és innentől kezdve azt mondom, hogy annak az úrnak annyi volt.” Ez ugyebár egy világos és független gondolatmenet (bár a valóságtól is némiképp független koncepció); én meg összecseréltem a két függetlent a nagy melegben. Hát akkor ennyi volt…

Nem venném a szívemre, ha ezen a héten maradnánk az önként emelt gettófalakon belül. Egyszer már itt kifejtettem: nem tartom üdvösnek, hogy a sajtóklubok elbeszélnek egymás mellett. Lovas Istvánék – „bal” híján egymás között – kedvtelve elemzik az izraeli állami terrorizmus kusza természetrajzát (lehet vég nélkül, tyúk és tojás mintájára vitázni róla: kiváltója-e ez a palesztin terrorizmusnak vagy válasz arra); Juszt Lászlóék meg élvezettel elemezgetik a „korszerűtlen” kereszténységet, visszatérően katolikusoznak. Ez nem vitakultúra; ez nem tévéműsor. Akkor lenne az, ha egymásnak feszülnének, s nem kockázatmentesen, a nekik elkötelezett publikumnak mórikálnák magukat. (Ami egyébiránt a politikusokra is vonatkozik.) Azért hoztam fel ezt, mert létezik ellenpélda. Lehet, hogy csupán egy új nemzedék gondolkozik logikusabban, de a kőszegi Fesztivál a határon ifjúsági találkozón – a Fidelitas szervezésében – egy héten át valódi viták zajlanak. Itt egy asztalhoz ültetik Mikolát Kökénnyel, Nagy Sándort Pokornival, Nagy N. Pétert Kristóf Attilával meg Elek Istvánnal, Gazsó Ferencet Hölvényi Györgygyel meg Bauer Bélával, Harrach Pétert a „szoctízes” Nagy Nórával. Jó beleszagolni a Jurisics-vár levegőjébe: üde gondolkodású fiatalok üde kérdéseket tesznek fel az előttük járóknak, nem elégedve meg fáradtolaj-frissességű válaszokkal. Ha választani lehet Kőszeg és a környezetszennyező Budapest Parádé között (amelyet a Sziget-produkció udvariatlanul rászervezett a Nyári Zsidó Fesztiválra), nem kell sokat tipródni: a minőség mindig úrrá lesz a mennyiségen. Nincs ugyan hatvan kamion, van viszont remény, hogy az értelmiség árulását egy lopakodó generációváltással ellensúlyozhatja az értelmiség áradása. A polgári választási szlogen (A jövő elkezdődött), mint minden jelmondat, tenyérbe mászó evidencia: a múlt minden percben véget ér, a jövő minden percben elkezdődik. Mögöttes értelmet ilyen helyeken kaphat, mint Kőszeg. Ha Juszték uniszónó klubcsevejével összevetjük, bizakodva tehetjük hozzá: ez a jövő hátha mégsem szakasztott olyan lesz, mint a múlt...