Menekülés az éjszakából

Az élet gyakran megismétli önmagát. Felvillan előttünk egy kép, visszazeng bennünk egy régi hang, és akkor rácsodálkozunk a világra: ez egyszer már megtörtént velünk! Ugyanígy, ugyanitt.A minap késő éjszaka gyalogosan ballagtam hazafelé, amikor egy térre érve rádöbbentem: jártam már ott egyszer álmomban. Talán azért vetett ide a sorsom újra, hogy figyelmeztessen valamire?Kiszáradt a torkom, s valahogy úgy éreztem magam, mint az a tettes, aki visszatér a bűntény színhelyére, és újra találkozik az áldozattal. Körülöttem mély csendbe takarózva aludtak a házak. Aludt az egész város. Házak ezer hunyott, vaksi szemmel, zárt kapuk. Most egyedül vagyok a téren. Félni kezdtem.Ekkor észrevettem, hogy a közeli padon valaki megmoccan. Egy idős ember volt, aki közeledtemre megemelte a kalapját: „Jó estét adjon az Isten!” – köszöntött. Végtelen nyugalom öntött el. Ha csak azt mondja, hogy jó estét, talán meggyorsítom a lépteimet, de így leültem mellé. Úgy éreztem, mintha hazaértem volna hosszú-hosszú bolyongás után, mert nálunk is így köszöntek egymásnak az emberek.„Adjon az Isten magának is... Látom, pihenget!” – szóltam hozzá, ahogy mifelénk szokás.A kezét nyújtotta. Erős szorítása volt. Aztán csak ültünk szótlanul. Azt tanultam a nagyapámtól valaha, hogy a beszédet sose szabad erőltetni. Jön az magától is. És valóban, egyszerre csak megszólalt a mellettem ülő csendes patakcsobogással a hangjában. Ismerős, amit mond, otthon is oly gyakran hallottam: „Nézelődöm az éjszakában. A köszvényem miatt úgyse tudnék nyugodtan aludni. Alighanem időváltozás lesz... Napokkal előbb megérzem...” Kutatón az égre tekintett, de az égen nem látszott semmi. Az utca túlsó oldalán, egy ház falán piros neon villogott, lángként lobogva, amiről nekem vágtató lovak lobogó sörénye jutott az eszembe. Talán azért is, mert hazagondoltam.Kényelmesen hátradőltem, s vártam, hogy folytassa. Már nem is tűnt annyira sietősnek az utam, elülhetek én itt akár reggelig is. Autó gördült végig a téren, halkan zümmögött, akár egy álmos bogár.„Különben se szeretek ilyen fülledt éjszakában négy fal között aszalódni. Nappal még csak elvagyok, de éjszaka... Éjszaka szeretek a szabadban. Tudja, megszoktam... A háború előtti években kerültem fel gyermekként Budapestre. Állást nem kaptam, csak egy külvárosi üzemben. Éjjeliőrként dolgoztam évekig, aztán idősebb koromban bekerültem a kapuportára, éjszakai váltótársnak. Elmondhatom, hogy én egész életemben ébren töltöttem az éjszakát... Megszoktam...”„A szokás az nagy úr!” – válaszolok újra nagyapám szavaival. „Bizony, az nagy – folytatja. – Nem is tudnék én már éjszaka aludni. Talán félnék is. Én már csak így szeretem az éjszakát, egyedül elborongva, magamban. Beszélgetve a csenddel. Maga is hallja néha, hogy mit mond a csend?”Hallgatok, a csendet figyelem, de semmit se hallok. Ő folytatja: „Régen a gyártelepet őriztem. Most a várost. Ezt a teret. Csodálatos élete van az éjszakának. Aki egyszer rabja lesz, az nem menekülhet öleléséből... Azt mondják, hogy az éjszaka egy kicsit a halál is...”A zsebében kotorász, zacskót vesz elő, abból előkerül egy fél pogácsa, kis darab kenyér, szalonnabőrke. Akkor veszem csak észre, hogy egy kutya lopakodik hozzánk nesztelen. „Kóbor állat – mondja. – Minden éjszaka eljön a vacsorájáért. Ő is a várost vigyázza. Gazdátlan szegény. Nincs komiszabb dolog a gazdátlanságnál. Sokszor éreztem... De most már megnyugodtam. Távolról nézem a világot, de nem értem... Maga is érzi a magány ízét? Különös íze van. Kesernyés...”Aprócska riadalom kezd pezsegni bennem, s érzem, egyre erősebb. Rabul ejt az éjszaka nesztelen ölelése, de ugyanakkor meg is rémít. Mi lenne, ha itt ragadnék örökre? Szédülés bágyaszt, mintha ittam volna. Valahogy itt kezdődik a csend. Aztán mélyül. Szabadulnom kell, menekülök. Engem vár a reggel, a redakció, telefonok csöngése, számítógépek egész világot átfogó hálója, nekem mennem kell! Feltűnik a távolban egy ritkán közlekedő éjszakai busz, ha rohanok, még utolérem. Nekiiramodok. Lehet, hogy az utolsó busz. Utánam nyúl az öreg hangja, kiált valamit, talán jó éjszakát kíván, de már nem válaszolok, felkapaszkodom az éjszakai járatra. Robogok vissza az életbe...