Napok és romjaik

Amikor még Torgyán József is kilátogatott a Pepsi Szigetre, már tudni lehetett, hogy az idei fesztivál valami egészen más lesz. És valóban, a 2001-es rendezvény nagyobb, rendezettebb, profibb lett, s ezzel elveszítette korábbi diákos báját.

Még csönd van. Talán ha húszezren lófrálnak odabent, a távolról érkezők, a külföldiek, akik már a nulladik napon birtokba vették a szigetet. Üresek a színpadok, zeneszó csak elvétve hallik, tehát lehet beszélgetni, ráadásul enni-, innivalóért sem kell sorban állni, s ez olyan kegyelmi állapota a rendezvénynek, amelyet igencsak érdemes megbecsülni. De már árad a tömeg.

Első nap

Íme a retteget melegsátor. Tucatnyi fémrúd, vízálló ponyva és pár négyzetméternyi Hajógyári-sziget az egész, szülői szemmel nézve mégis ez Budapest legfélelmetesebb része. Az elmúlt hetek pánikhangulatának főszereplői ennek ellenére nyugodt semmittevésbe süppedve figyelik, amint „a mi csak épp erre jártunk” típusú félszeg kíváncsiskodók az interaktív játék jeleit keresik. Csalódniuk kell, a játék csupán egyszerű felvilágosítás, amely attól interaktív, hogy bárki bármikor kérdezhet és közbeszólhat. Kérdezni ugyan senki sem kérdez, mindenesetre kiderül, hogy a homoszexualitás nem betegség, a magyarországi melegeknek mégis bujkálniuk kell, mert a honi társadalom rosszindulatú előítélettel szemléli létezésüket.

Csakhogy ezen rosszindulatú szemlélődés inkább az éttermek környékén tapasztalható. Az ok a hevenyészve készített árlista, amelyből az áltagos szigetlakók könnyedén kiszámíthatják, hogy az egy hét együttlét nem a kulináris élvezetek jegyében fog eltelni. Ellenben a kocsmarészleg megnyugtatóbb hírekkel szolgál, így a száznyolcvan forintos folyékony kenyér léphet a szilárd táplálék helyébe. Kalória abban is van. A rutinosabbak otthonról hoznak elemózsiát, és úgy minden ötödik látogató az alkoholcsempészettel is megpróbálkozik, és már a bejáratnál lebukik: a biztonsági őrök mintha speciális kiképzésen vettek volna részt, tévedhetetlenül észlelik a hátizsákok mélyén lapuló flaskákat. Kora délelőttre halmokban áll az elkobzott itóka, mivel csak kevesen vállalkoznak rá, hogy visszafordulva a főkapu tövében elfogyaszszák a csempészárut. Két daliás méretű német legény viszont nem hagyja veszni a rekeszt, és eleinte kissé morcosan, majd az idő előrahaladtával egyre vidámabban pusztítja a dobozos sörkészletet.

A jókedvet azonban nem csak a teljes részegség felé száguldó sváb ifjak arcán látni. Felfokozott várakozást olvasni az érkezők szemeiből, hiszen a szigeten mindenki keres valamit: a csúnyácska lányok az elsőt, a vézna srácok az igazit, a hippik a lelki társakat, az egyházak a híveket, a punkok az anyagot, a politikusok a népszerűséget, a gimnazisták a bölcsességet, az idősebbek pedig az elveszett fiatalságot. Természetesen a rendezők csak a keresgélés díszleteit biztosíthatják, a seregnyi fellépőt és a több száz eseményt a kortárs színháztól a folkzenekarokon át a Zi Zi Laborig.

Délelőtt viszont még nincs program. A nagyszínpad felől hallani csak komolyabb dübörgést, amit az esti megmérettetésre készülődő Tankcsapda együttes produkál. A próbát kevesen nézik, mivel az ifjúság inkább sátorhelyet keres. Sietni kell, mert sok az üres terület, de az árnyékos részek hamar megtelnek. Aki először van kint – a legutolsó pillanatig húzva az ügyet -, félve közelíti meg a mobil WC-ket, mivel a Toy-toy fedőnevű műanyag szerkezetekről még a legelfogultabb kritiusok is rosszallóan szoktak értekezni. A budik azonban legszebb arcukat mutatják, és a kellemetlen szagok sem uralják a terepet. Mint ahogy a fesztivál másik nagy ellensége, a hulladék is egyelőre a kukákban gyűlik, és az étkezőasztaloknál sem kell bizonytalan származású anyagokkal küzdeni.

A táborverést követően a szigetlakók felfedező útra indulnak, mert az új és minden eddiginél kitaláltabb elrendezés a veteránoknak is tartogat meglepetést. A színpadok körülbelül a megszokott helyükön maradtak, ám a 2001-es koncepció értelmében a Hajógyári-sziget legjobb helyeit a multinacionális cégek reklámstandjai uralják. Újdonság továbbá a magasba törő koktélterasz, ahonnan a szerencsésebb sorsú vendégek szemlélhetik az alant olcsó sört kortyolgató népet. És megérkeztek végre mobiltelefonék is, kitűzvén a képzeletbeli győzelmi lobogót a PR- és marketingszempontból fehér foltnak számító, ám több tízezer potenciális vásárlónak otthont adó rendezvény közepére. De lehet akciós, ugyanakkor menő márkájú cipőt venni, illetve mindenféle divatos holmit, CD-t, napszemüveget, guminőt és heteroszexuális segédeszközt is. Bárhova nézünk, a reklámokból ismerős logókat látunk, agyformálásban immár a Pepsi Sziget sem marad el a bevásárlóközpontok mögött. Ám mindez feledésbe merül, amint délután háromkor maximális hangerővel beindul a buli.

Utolsó nap

- Italt nem hozhat be! – vonja össze a szemöldökét a biztonsági őr szemrehányóan, hogy még mindig vannak, akik nem ismerik a játékszabályokat. Egy üveg asztali bor a szabálysértés tárgya, valami negyven Celsius-fokra felhevült névtelen kadarka, amely nem éri meg a vitát, tehát itt marad a kapuban. Az extulajdonos bánatosan slattyog tovább, de szomorúsága csak az első kanyarig tart, ahol teli söröspoharakat cipelő haverokkal találkozik.

Hatvanezren tolonganak a sziget fő közlekedési útvonalain, a tempó lassú, ám ez senkit sem zavar, hiszen nehéz lekésni bármiről is. Hatfelől szól a kaotikus zenei egyveleg, a masszából csak a legközelebbi szórakozóhely slágerének dallamait és a nagyszínpad dübörgését lehet egyértelműen fölismerni. A központi területeken most már komolyabb feladat a beszélgetés, igaz ugyan, hogy a baráti diskurzus állva úgysem esne jól, ülőhely meg nincs. Mindenre várni kell, aki tehát teheti, egyszerre két korsó sört vesz: az elsőt az íze miatt, a másodikat pedig a kövekező sorban állás megkönnyítésére. Az ételszekcióban is teljes a nagyüzem, a tejfölös lángos a legnépszerűbb, jócskán megelőzve a kilencvenforintos pogácsát és a hatszázért kínált gyrost.

Egy hete tart a mulatság, mégis alig látni végletekig lepusztult arcokat. Mintha már nem lenne divat a lejmolás, sőt az ingyenkonyha üzemeltetéséhez támogatást gyűjtő Krisna-tudatú szerzetesek is csak ritkán szembesülnek elutasítással.

A WC-k környéke ellenben siralmas képet mutat, és a kukák is elérik a teljesítőképességük végső határát, ezért egyre több helyen tűnnek fel a főként műanyag poharak alkotta szeméthegyek.

Utolsó erőpróbára készül a sziget közönsége. A rendezők – a szombattól eltekintve – erre a napra tartogatják a nagyágyukat, mégis sokan meglepődnek, amikor a kisgazda pártelnök is megérkezik, hogy bejelentse a Fradi megmentését. A békésen poharazgató fiatalok megtapsolják a sportpolitikai kiáltványt, egy kicsit még figyelik a viharos népszerűségben fürdőző független képviselőt, majd ismét egymás felé fordulva a politika helyett olyan sokkalta fontosabb dolgokról cserélnek eszmét, mint a csajozás, a pilseni sörök dicsérete, valamint a közelgő Pokolgép-koncert.

A melegsátor is a végső harcra készül, hiszen egy esztendeig ez az utolsó alkalom, hogy a homoszexuálisok reflektorfényben állva mondhassák el panaszaikat. Az előadás a megszokott recept szerint zajlik, némi élénkülés csak a közéleti szereplők látogatásakor észlelhető, s ilyenkor a média is megérkezik, hogy elkészítse a társadalmi közhangulatot elítélő beszámolóját. Kedvelt fotótéma az egyik meleg szervezet vezetőjének a totális tolerancia jegyében viselt pólója, amelynek elején a „Buzi vagyok! Na és?” felirat, míg hátoldalán a „Tarlós meg homofób!” megállapítás olvasható.

De a főszereplő továbbra is a zene. Feltörekvő DJ-k, ismeretlen alternatív zenekarok és a szakma nagy öregjei szórakoztatják egyforma lelkesedéssel a közönséget, amely a bőség zavarában hajnalig tartó, sátortól sátorig történő vándorlással próbál a lehető legtöbb programon részt venni. Az eleve kudarcra ítélt feladatot tovább nehezíti, hogy az utolsó éjszaka a frissiben egymásra talált párocskák búcsúestje is egyben.

Másnap

A takarítóbrigádok hozzák a csöndet. Ahogy a pohárszedegető csoportok elhaladnak, elhal a szórványos zeneszó, hiszen a sárga mellényes munkások megjelenése a visszavonhatatlan véget jelenti. A takarítók komótosan, de megállíthatatlanul haladnak előre, s csak a tereptárggyá részegedett srácokat hagyják nyugodtan szunyókálni. Aztán délben az utolsó lappangó vendég is áttántorog a Hajógyári-sziget bekötőhídján, jelezve, hogy a választások előtt egy évvel megrendezett Pepsi Sziget 2001 Fesztivál – a főpolgármesterrel, pártelnökkel és a miniszterelnök-jelölttel együtt – már csak kultúrtörténeti emlék.