Országfelajánlás

Ég Királynője, e világ jeles újjászervezője, végső könyörgéseimben a szent egyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel és az urakkal a Te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a Te kezedbe ajánlom. Hartvik győri püspök jámbor olvasókönyve (legendája) így örökíti meg azt a magasztos jelenetet, amikor a haldokló István király, mintegy politikai végrendeletet hagyván, Szűz Mária pártfogása alá helyezi az országot.
A legenda nyilván nem törekszik jegyzőkönyvszerű pontosságra, de maga az országfelajánlás történelmi tény, s azóta eltelt történelmünk egyik meghatározó eseménye. Jelentőségét a mai „felvilágosult” ember alig fogja fel, túl „okos” ahhoz, hogy egy spirituális tett konkrét eredményét is megértse.
István mély meggyőződéssel hitte, tudta, művét csak az isteni hatalom útmutatásai alapján, annak segítségével képes felépíteni. Halála előtt azzal is tisztában volt, hogy a mű félkész állapotban van, s nem áll elég erős alapokon. Hiába adott új törvényeket, erkölcsi normákat, szokásokat, vallást, kultúrát, közigazgatást népének, amíg a lelkeket nem nyerte meg, addig munkáját nem fejezte be. A magyarság a legszörnyűbb traumát élte meg, egész életformáját kellett gyökeresen megváltoztatnia. A szolgaságot soha nem ismerő nép még csak ízlelgette a letelepült életformát, idegen szokásaival, hierarchikus viszonyaival egyetemben. Vajon hányan ismerték fel, hogy az új államalakulat hatékonyabb, pragmatikusabb, életrevalóbb, mint a régi? (Tipikusan újkori kérdésfelvetés, jóllehet az akkori kor embere is hasonlókkal vívódott.) István igyekezett sok mindent megőrizni és átvenni a régi hagyományokból, ezért olyan eszményképet akart adni, akit az ő szilaj, lázongó népe is szeret, tisztel és elfogad. Szaktörténészek talán majd eldöntik egyszer, hogy ősvallásunkban milyen szerepe volt a Boldogasszonynak, mindenesetre a hívő magyar léleknek nem okozott gondot, hogy azonosítsa Szűz Máriával. István művének az országfelajánlás lett a támpillére. Nélküle az új állam építménye könnyen összeomolhatott volna.
A millenniumi ünnepségsorozatnak nem lehetett méltóbb záróakkordja, mint az, hogy Esztergomban, Szent István koronázó- városában, a magyar államiságot megtestesítő Szent Korona jelenlétében megismételték az országfelajánlást. A két korszak szembeötlő párhuzamain túl sokkal fontosabb, hogy az állam vezetői elkötelezték magukat a legalább ezeréves jogfolytonosság vállalása mellett. A szabad, független, önálló magyar állam nem követhet más hagyományt, csak azt, amelyik a szabad, független, önálló államot megteremtette, védelmezte, óvta és fenntartotta. Aki ebben valami feudalizmusba visszarévedő nosztalgiát lát, az még nem szabadult fel a kommunizmus szellemi jobbágyságából.
Az, ami volt, az a mivolt. Egész ismert történelmünket, benne az utolsó ezer évvel, sötét foltjaival s még sötétebb figuráival együtt vállalnunk kell. Nem válogathatunk, nem iktathatunk ki korokat, eseményeket, eszméket, mintha meg sem történtek, meg sem születtek volna. Viszont rajtunk áll, hogy miből építkezünk, mit tartunk követendőnek. Ahogy a mi felelősségünk is, hogy lesz-e a magyarságnak bimillenniuma.