Ki hinné, hogy egy külszíni fejtés szép lehet. Márpedig a százméteres magasságba törő, darabonként is több tíz méteres teraszokból álló pálházi perlitbánya lenyűgöző látvány, nagy kár, hogy a hatás kedvéért a fél hegyet el kellett hordani. Mégis érdekes itt, a világ második legnagyobb kitermelésének közepén ácsorogni, s még technokrata elme sem szükséges, hogy fölfogjuk az emberi technológia természet fölött aratott győzelmét. Igaz, csak pillanatnyi ez a siker, mivel a zempléni erdő már itt is, ott is kezdi visszahódítani az elragadott területeket.
De ez a legutolsó dolog, ami miatt mostanság Farkas Géza ügyvezető igazgatónak fáj a feje. Jelentősebb események tartják izgalomban a bánya vezetőségét, a vállalat ugyanis terjeszkedne, mivel a pálházi kitermelés bányászati léptékben mérve az utolsókat rúgja.
Még tíz-tizenkét esztendőre elegendő a nyersanyag, azután a bánya kimerül. De ha életben akarunk maradni, már most gondoskodnunk kell a továbblépés lehetőségéről. Ez lenne a bózsvai bánya mondja a Perlit 92 Kft. igazgatója, majd megtörli az augusztusi hőségben gyöngyöző homlokát.
A cégvezetőnek azonban nemcsak a nap, hanem a bózsvai közbirtokosság is tisztességgel befűtött. Az apró település lakói ellenzik az újabb kitermelés megnyitását, mert mint mondják, az nemcsak a hegy, hanem a falu végét is jelentené. Ellenvéleményüknek először áprilisban adtak hangot, ám a sajtótájékoztató felemásra sikeredett.
Zemplénnek nem kell több perlitbánya, nincs rá szükség, hogy a bányászattal együtt járó vastag, szürke por még jobban elcsúfítsa a tájat, s tönkretegye a vidék élővilágát hangsúlyozták akkor a Jövő Nemzedékek Képviselete nevű szervezet képviselői, hozzátéve, hogy az újabb külszíni perlitbánya a Zemplén szívében, Bózsva község határában, alig harminc méterre a tájvédelmi körzettől nyílna, ami igencsak rossz ómen, mivel a szomszédos Pálházán már évtizedek óta termelő bánya környékén mindent az erdőt és a falut egyaránt szürke, vastag por borít.
Divattá vált a bioépítkezés
Csakhogy a mindent ellepő szürke pornak még az üzem bejáratánál sincs nyoma, és odabent is csak talpig ér az apró szemű törmelék. Eltúlzottak tehát a félelmek állítja Farkas Géza, aki szerint a zempléni bányászat, az erdőgazdálkodás és a turizmus mindig is harmonikusan együtt tudott élni.
A régióban több évtizedes múltja van a perlit kitermelésének. A kutatások Szerencs környékén 1955-ben kezdődtek, s a szakemberek arra a megállapításra jutottak, hogy a középhegységben a Pálháza környéki perlit a legjobb minőségű. A külszíni kitermelés 1958-ban indult el, ekkor épült az idén lebontandó előkészítő mű. Az üzem 1960-tól már folyamatosan működött, s évente mintegy 60 ezer tonnányi nyersanyagot dolgozott fel. A következő három évtizedben hol nőtt, hol csökkent a termelés, a hatvanas évek végén például nagyon súlyosan visszaesett, ám a bánya talpon maradt, és még a rendszerváltást is átvészelte. A kilencvenes évek elején a volt szocialista piac összeomlott, amire a pálháziak privatizációval, valamint az osztrák és német piac felé nyitással válaszoltak. A váltás olyannyira jól sikerült, hogy jelenleg a zempléni cég adja az ausztriai perlitfelhasználás hetven százalékát, ugyanakkor uralja a német piac egyharmadát is. És a nyugat-európai felvevőpiac egyre csak bővül, mivel divattá vált a bioépítkezés. Az osztrák és német családok előszeretettel költöznek kizárólag természetes anyagokból készült otthonokba, s az építőipar a perlitet a vakolatokban hő- és hangszigetelő anyagként tudja hasznosítani.
A Perlit 92 Kft.-t 1992-ben hozták létre, s a vállalat ötven százalékát angolír befektetők szerezték meg. Hétévnyi együttműködés után a külhoniak bejelentették, hogy megválnak a részüktől, mert a továbbiakban csak érckitermeléssel kívánnak foglalkozni. A hírre egész Európa fölbolydult, főként a görögországi, a világ legnagyobbjának számító perlitbánya menedzserei jöttek lázba, mivel már előre dörzsölték a kezüket a perlitmonopólium létrejötte fölött érzett örömükben. A görögök számítását az EU bányászati szekciójában született megállapodás húzta keresztül, melynek értelmében két német cég magyarországi kft.-je vásárolta meg a tulajdonrész több mint kilencven százalékát. Így maradt Farkas Géza a maga tíz százalékával egyedüli magyar a kft.-ben.
A németek mindenféle feltételt elfogadtak, kijelentették, hogy nem bolygatják sem a létszámot, sem a már kiharcolt juttatásokat, és még befektetésre is vállalkoztak, mivel az elkövetkező öt évben egy fillért sem visznek ki a nyereségből, sőt ötmilliárd forintot fordítanak fejlesztésre ismerteti az európai perlitszakmát megmozgató tranzakció eredményeit az ügyvezető igazgató. A beruházások megtérüléséhez azonban szükséges, hogy az elmúlt tíz esztendő kutatásainak eredményei ne vesszenek kárba. Nem azért dolgoztunk, és költöttünk el több tízmillió forintot, hogy most néhány ember miatt mindent elveszítsünk.
A bányászati kft. természetesen minden lehetőségre fölkészült. A bózsvai fönnakadások miatt újabb helyszíneken is kutatnak, és a Szlovákiába történő áttelepülést is fontolóra vették, ám Farkas Géza maradni szeretne.
Vállalkozói vágyak
Itt akarunk dolgozni a következő évtizedekben is, hiszen Bózsva környékén húsz-huszonöt esztendőre elegendő nyersanyag található. Ráadásul növelnénk a foglalkoztatottak számát is, ami errefelé, ahol harminc százalék körüli a munkanélküliség, óriási dolog. A bánya ellenzői a turizmussal takaróznak. Az idegenforgalomból azonban csak néhány ember fog megélni, de mi lesz a többiekkel? Félve mondom ki, de egyesek azt gondolják, hogy húzzák-halasztják az ügyet az EU-csatlakozásig, mert akkor majd a mostani ajánlat sokszorosát kaphatják a területükért. Az illetők óriásit tévednek, mert ha cégünk máshol kezd el termelni, akkor ezek a területek továbbra is keveset fognak érni. A helybélieknek el kellene végre fogadniuk, hogy Európának és Magyarországnak is szüksége van a pálházi perlitbányára.
Bózsvának viszont kevésbé. A festői falu a Zempléni-hegység mélyén búvik meg, érintetlen erdőséggel körülvéve. A levegő bágyasztóan tiszta, az újonnan érkezőknek napokig szokniuk kell, így a nagyvárosi látogatók az első Bózsván töltött időszakot általában édesded alvással töltik. Az idill azonban csak a természetre érvényes, mert a helybéliek súlyos gazdasági gondokkal küszködnek. Legtöbbjük az idegenforgalomban bízik, hogy a magyarok is felfedezik végre a falusi turizmus örömét, s megindulnak Észak-Magyarország irányába. A vállalkozók erre alapozzák a jövőt, és gyakran még üresen álló, ám jelentős vendégsereg befogadására is alkalmas panziók építésébe ölik a kemény munkával megkeresett forintjaikat. Most mindezt veszélyben látják.
Ott lenne a bánya mutatja szomorúan Palágyi János, a Kőbérc panzió tulajdonosa a szemközti hegyet. Odaát és nem kell komolyabb távolságra gondolni, mert csak a főút túloldaláról van szó még semmi jele a tervezett kitermelésnek, az említett hegyoldal ugyanolyan méregzöld, mint a mögötte sorakozó tucatnyi orom. Majd ha beindul a folyamatos műszak, akkor lesz érdemes megnézni értelmezi elmélázó tekintetünket a vendéglátós.
Jönnek a városlakók
Palágyi János sokat tud az ügyről. Töviről hegyire ismeri az új külszíni fejtés történetét, és mint felkészült érvelőnek, minden felvetésre megvan a válasza. Ez nem véletlen, hiszen a bánya megnyitása őt és néhány kollégáját érintené a legérzékenyebben.
A munkahelyteremtés humbug. A bányának csupán néhány magasan kvalifikált szakemberre és egy-két gépkocsivezetőre van szüksége. A kétszázhúsz lelkes falunkból öten jelenleg is a perlitbányában dolgoznak, de ők is segédmunkásként, a többieknek viszont még erre sincs esélyük, mivel a többség egyedülálló idős ember. Itt nincsenek szakképzett fiatalok.
A panziótulajdonos szerint a régió egyetlen lehetősége az idegenforgalom, mivel a települések fokozottan védett területen fekszenek, s a domborzat lehetetlenné teszi a mezőgazdasági tevékenységet. Palágyi János állítja, hogy már most mutatkoznak Zemplén felértékelődésének első jelei, ugyanis a környező nagyvárosokból, Debrecenből, Nyíregyházáról és Miskolcról egyre többen vásárolnak nyaralót a csöndes kis falvakban. Az új keletű népvándorlás pedig az idősebb embereknek is munkalehetőséget teremt, mivel a hétvégi házakat s a hozzájuk tartozó telkeket hét közben és télen is valakinek rendben kell tartania.
Egyébként mi nem a bánya megynyitását ellenezzük szolgál meglepő információval a bózsvai vállalkozó. A tervezett szállítási útvonal a mi nagy szívfájdalmunk, mivel keresztülmegy a falun. Ha tehát megkezdődik a kitermelés, akkor majd három műszakban dübörögnek itt a perlittel megtömött többtonnás teherautók. Kitaláltuk, hogy a hegy másik oldalán egy kötélpályán szállítsák el a nyersanyagot. Elutasították. Eszünkbe jutott az is, hogy megoldhatnák a szállítást a zempléni kisvasúttal, ha a már meglévő vonalhoz építenének egy leágazást. Elvetették. Mert ezek az elképzelések sok pénzbe kerülnek, és egyszerűbb egy rövid bekötőutat ledózerolni, leszórni kaviccsal, és már indulhatnak is a teherautók. Csakhogy ki akar majd akkor idejönni?
Leülünk a tornácra, mert onnan jól belátható az egész vidék. Nemcsak az alsóbb részeket lehet tisztán kivenni, hanem a távolabbi sziklákat is, melyekről a turistaszálló a nevét kapta. A tulajdonos gondolatai azonban még messzebb szállnak.
A pálházi bánya ide öt kilométer, és van közöttünk egy hegy is, éjszaka mégis halljuk, amikor a markológép kanala a földhöz verődik. Ráadásul van egy elképzelésünk, hogy a Bózsva-patakot földuzzasztva létrehoznánk egy öthektáros mesterséges tavat, hiszen itt minden adott, a jó levegő, az érintetlen természet, a csöndes környezet, csak víz nincs. S akkor a falu értéke a háromszorosára nőne. Na, ezt a tervet is keresztezi az új bánya szállítási útvonala. Tudja, 1952-ben még több mint hatszázan laktak itt. Aztán megalakult a tsz, és Bózsváról menekülni kellett. Azóta csak csökken a lélekszám. S ha nem tudunk embereket idecsalogatni, akkor ez a falu el fog tűnni a térképről.
Mint a Pálháza melletti hegyoldal, leszámítva a nem elhanyagolható különbséget, hogy ott a munkálatok végeztével a kft.-nek vissza kell állítania a bányanyitás előtti állapotot.
Liverpool
A Liverpool megint elszórakozta az előnyét, Szoboszlai kisegítette a csapatot
