Rák hava

Csak századunkban találták meg a vizsolyi templom középkori freskóit. Korábban nem is tudtak arról, hogy a kálvinisták által akkurátusan lemeszelt falak csodákat rejtenek. Arcok és szárnyak örvénylenek a mészréteg alatt. Hangok és zenék.

Amikor a szemközti házban nyomtatták Károlyi Gáspár vizsolyi Bibliáját, s a segédkező diákok, köztük Szenczi Molnár Albert napjában kétszer is megtette az utat a javítandó oldalakkal Gönc, a hajdani mezőváros meg Vizsoly között, állítólag mezítláb, a freskó már nem volt látható.

Ha az ember megáll a félhomályos templom közepén, időjáték részese lesz. Ha figyel, meg fogja hallani a szárnyak suhogását. Szinte hihetetlen, hogy a tovatűnt évszázadokban a mészréteg alól nem hallatszott ki a gregorián muzsika. A patkók kopogása, a húrok pengése, meg ahogy az angyalszárnyak súrlódnak az éjszakához. Mária ovális arca egyszerre tűnődő és elszánt. Vonásai álomszerűek. Kiterített köpönyegén arcok és örvénylő csillagok. Odébb Szent László és a kun vitéz. A lovagkirály aranypénzeket dobál a háta mögé, amelyek kővé válnak. Lova egyszerre tipor a margarétás mezőn meg a Tejúton...

A középkor világát fel lehet idézni jobb híján ódon könyvekből is, de ha az ember ennek a freskónak a terében megáll, többet megérezhet. Mert ez a tér és idő azonos azzal a hajdanvolt téridővel.

Van már tíz esztendeje, hogy utoljára álltam ebben a sugárzó térben. Az idén eljöttem újra, ide újra el kell jönni. Mondjuk rák havában. Mert a napsugaras hónap utazásra csábít. El kell menni távoli tengerpartokra és messzi korokba. Mert az idő is tenger...

Ahogy beléptem a templomba, a főhajó közepén turistacsoport állt. Az idegenvezető magyarázta a freskókat. Felidézte Szent László meg a kun vitéz történetét. Szent Kristóf alakját, az utak védőszentjéét, aki vállán a kisdeddel átkelt a zajló folyón. Aztán Szent György esetét a szörnyű sárkánygyíkkal.

Oldalt, külön a csoporttól két nyurga fiú ácsorgott. Volt bennük valami megszeppent tanácstalanság. Látszott rajtuk, hogy semmit sem értenek az elhangzottakból. Görbülten álltak a félhomályban. Mint két szélfújta madárijesztő. Néha fényképeztek. Amikor aztán véget ért a freskók ismertetése, odaléptek az idegenvezetőhöz és angolul kérdezgették. Különösebben nem érdekelt a dolog. Láttam, hogy a derék vizsolyi férfiú nem ért angolul. A feleségem viszont tolmácsként közbevetette magát.

Meghökkentő história bontakozott ki. A két nyurga legény Amerikából jött. A dédanyjuk családjának nyomait keresték. A hölgy itt született, de már a nagymamájuk is Amerikában. A család lassan elveszítette a régi nyelvet, de a vizsolyi legendák tovább éltek közöttük. Az itteni táj és emberek népmesévé színesedtek, s a két fiú elhatározta: nekivág a nagyvilágnak, és Vizsolyig meg sem áll.

Meghatottan és kicsit tanácstalanul figyelték a középkori arcokat, öltözeteket, fegyvereket és lovakat. A csillagmintás Mária-köpönyeget. A feszületet a két latorral. Krisztus elmosódó mennybemenetelét. Az égre néző arcokat, amelyek áhítata az övékével rokon. És nemcsak átvitt értelemben, hisz őseik ebből az elsüllyedt világból vétettek.

Az idegenvezető magyarázta a képeket. Szent Kristófot, az utazók védőszentjét, akinek arcmása a régi hiedelem szerint megóv a pestistől. Mesélt Borbáláról, aki a tüzérek meg a bányászok védőszentje. A kánai menyegzőről, amelyet a fiúk ismertek a Bibliából, meg Szent Lászlóról, akiről persze semmit sem tudtak.

Mato, Mato mondta hirtelen az idősebbik. Mato, mármint hogy így hívták a családjukat. Az idegenvezető emlékezett: éltek itt Matók, valóban. Még a huszadik század közepe táján is. A házukat is meg tudná mutatni. De ma már nincsen egy Mató sem a faluban. Azazhogy, jutott eszébe, itt áll a templom kertjében az emlékmű, a világháború áldozataival, s közöttük olvasható Mató Pál neve is.

Odamentek a fiúk, és nézték az egyszerű emlékoszlopot. Rajta a nevet: Mató Pál. Mondogatták. Mato. Összekeveredhetett bennük dédanyjuk emléke, akit gyerekkorukban még ismertek és a vizsolyi legendák. Az a két-három magyar szó, amit még ki tudtak mondani. A középkori freskó, meg a falut karéjozó hegyek.

Arra gondoltam, nem csak számomra időutazás megállni a freskó sugárzó terében. Az is valami ilyesféle, ahogy ez a két fiú itt áll az abaúji alkonyatban. Mintha az ősvilág elevenedne köréjük a hazatérő tehéncsordával, az alkonyi harangszóval meg a cigányok ekhós szekerével...

Eljöttek ide a rák havában, amikor utazni kell. Amikor meg kell érezni a messzi tengerek és a még távolibb korszakok hívását. Ami előbb csak vonzásnak tetszik, távoli üdvözletnek, azután az idő múltával paranccsá súlyosul.