A pragmatikus pártoké a jövő

A közép-európai rendszerváltó elitek bukása az átalakítás fájdalmas volta miatt „bekódolt”, előrelátható volt. Ebbe a sorba illeszkedik a Lengyelországban a reformokba a legkövetkezetesebben belevágó, közben atomjaira hulló Szolidaritás-tábor mostani veresége is, állapítja meg lapunknak két, a térséggel foglalkozó szakértő, Tálas Péter és Gyulai György.

Véget ért egy korszak, a Szolidaritás korszaka Lengyelországban – állapítja meg a varsói elemzők véleményéhez csatlakozva Tálas Péter. A térséggel foglalkozó hazai kutató ugyanakkor megjegyzi: mindez azért már 1997-ben látható volt. A több mint 35 erőből álló AWS-t ugyanis szinte lehetetlen volt egységes párttá gyúrni. A szakértő szerint mára lejárt annak az ideje, hogy ideológiai alapon, a Szolidaritás mítoszából építkezve szerveződjön újjá a jobboldal. A mostani választások is azt mutatják, hogy azoknak a pártoknak nő meg az esélyük, amelyek pragmatikusan, alapvetően az érdekek alapján indulnak el. Ami miatt mindenképpen tisztelni kell a Buzek-kormányt, az az – emeli ki a kutató –, hogy az AWS-sel a háta mögött, belső harcokkal terhelve is végig tudta vinni a reformokat. Az ugyanis nyilvánvaló – teszi hozzá –, hogy Buzekék az előző Szolidaritás-kormányokhoz hasonlóan valóban nagy lépést tettek az átalakítás terén. S mint már annyiszor, a nagy reformok után a társadalomnak ismét csak elege lett a kormánypártokból.
Határozottan előretörtek ugyanakkor a lakosság kiábrándultságára építők. Így például a Lepper vezette populista Önvédelem, amely leglátványosabban védelmezte az Európai Uniótól a lengyel mezőgazdaságot. Ugyanerre alapozott a Lengyel Parasztpárt is. Együttes eredményük pedig világosan jelzi azt a társadalmi felismerést, hogy a csatlakozás komoly vesztesei Lengyelországban a mezőgazdaságból élők lesznek. Az uniótól való félelmet lovagolta meg a Lengyel Családok Ligája is, amely szintén erősen ellenzi a csatlakozást. Mindezek ellenére – teszi hozzá Tálas Péter – a baloldali blokk kormányzása sem akaszthatja meg a tárgyalásokat.
Úgy tűnik, hogy mégsem szerzett elegendő mandátumot az egyedüli kormányalakításhoz az SLD– UP közös listás összefogás. Ebben Gyulai György szerint szerepe lehetett annak is, hogy a kampány hajrájában az SLD pénzügyminiszter-jelöltje bejelentette, miként készül az állam a katasztrofális pénzügyi helyzet rendbetételére. Így emelik az áfát, megadóztatják a kamatjövedelmeket, eltörlik a házastársak összevont adózását, csökkentik a lakásfelújítási adókedvezményt. A választási rendszerek összehasonlításával foglalkozó elemző szerint köztudottan jobboldali szavazók is készültek a posztszolidaritás táborral szöges ellentétben egységes baloldal támogatásával megbüntetni a Buzek-kormányt. Úgy véli, ennek tulajdonítható, hogy ezek a protest szavazók, az előre várthoz képest nagyobb mértékben támogatták a kisebb euroszkeptikus, nemzeti pártokat, mint a falusi bázisú botránypártot, a Samoobronát, vagy a szélsőradikálisan katolikus Lengyel Családok Ligáját (LPR). Elmondható tehát, hogy az SLD meglehetősen nehéz helyzetbe került, ha választási szlogenje szerint a „normális rendet” szeretné visszaállítani egyetlen elképzelhető koalíciós partnerével, a csatlakozást ellenző Parasztpárttal.
A lengyel választások újra megmutatták azt is – vélekedik Gyulai György –, hogy milyen következményekkel jár, ha a jobboldal megosztottan kísérli meg felvenni a versenyt az egységes középballal. (1993-ban a jobboldal több szavazatot kapott, mint a bal, de az ötszázalékos bejutási küszöb alatti pártok voksai elvesztek.) Megjegyzi, hogy tavaly Iliescu is hasonló körülmények között tudott elsöprő győzelmet aratni. A lengyel belpolitika szerinte mégis inkább a brit Konzervatív Párt máig megoldatlan kérdésére emlékeztet, nevezetesen, hogy milyen legyen a viszony az Európai Unióhoz. Ez az, ami a közép-európai, csatlakozásra legesélyesebb országok közül egyedül Lengyelországban merül fel ilyen értelemben, és megnehezíti a jobboldali összefogást. A Szolidaritás-korszak végéről azonban Gyulai György szerint még korai lenne beszélni.