A reformok ára

Robogva visszatérő varsói gyorsról, a jobboldal elgázolásáról cikkezik magabiztosan egy ideje már a magyar sajtó nagy része. A tényekkel nincs mit vitatkozni. A tegnapi lengyelországi parlamenti választások egyetlen komoly tétje ugyanis az volt, hogy a Baloldali Demokratikus Szövetség–Munka Unió (SLD–UP) koalíciója egymaga is abszolút többséget szerez-e, avagy a kormányzáshoz szüksége lesz a poszkommunista parasztpártra (PSL) is. Az viszont már igencsak elgondolkoztató, sőt elszomorító, hogy miközben Lengyelországban az elmúlt évtized legvisszafogottabb, durva támadásoktól leginkább mentes kampánya zajlott, addig itthon már erősödik a csatazaj, a stílusban is feszülnek az alantas indulatok. A fegyverek zaja, a sokakat szétfeszítő bosszúvágy azonban nem segíti a józan gondolkodást, és sokszor tévútra visz, becsapva másokat is. No, de maradjunk Lengyelországnál, amelynek változásait a világosan kirajzolódó trendek ellenére is leegyszerűsítő, hadd ne mondjam, sértő holmi gyorsvonati menetrendekre leszűkíteni. Ismét csak a varsói elemzőkre hivatkoznék, akik már előre néznek, és elsősorban két dologra keresik a választ. Először is arra, hogy a Baloldali Demokratikus Szövetség képes lesz-e kezelni a vészesen nagy költségvetési hiányt. Aztán arra is sokan kíváncsiak, hogy kik és milyen vezérlőelv körül tudják majd újjászervezni a mostanra atomizálódott jobboldalt?
Ezekre a kérdésekre persze csak akkor adhatunk árnyalt választ, ha a lengyel társadalom és politikai élet elmúlt tízévi változásait próbáljuk meg górcső alá venni. Ha pedig ezt megtesszük, akkor azonnal szembeötlik, hogy a fájdalmas reformokba mindig a poszt-Szolidaritás-kormányok fogtak bele. Ügyetlenkedésük, és tegyük hozzá, a reformok sok áldozattal járó előbbrevitele miatt azonban a társadalom érthető elkeseredésében visszahozta a hatalomba a másik oldalt, amely learathatta a gazdasági átalakítás elvitathatatlan sikereinek gyümölcsét. Nem próbálták meg visszafelé fordítani az idő kerekét, de az előbújó napfényben sütkérezve egy picit megállították, és nem vállaltak fel népszerűtlen intézkedéseket.
Az uniós csatlakozás közeledésétől és az átalakítás megkésettségétől egyszerre szorongatott Buzek-kabinet négy hatalmas reformba – a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer átalakítása – vágott bele, amelyek külön-külön is komoly terhet raktak a társadalom vállára, előrevetítve ezzel a jobboldal vereségét. Nem lehet elhallgatni persze azt sem, hogy közben Buzekék túl sokat hibáztak, néha érezhetően kevés volt a káderük, s magukkal cipelték az elmúlt tíz évet végigkísérő hiányosságokat is. Ehhez járult, hogy nem sikerült a társadalommal megértetni a változások szükségességét. Legfőképpen talán a Szolidaritás egykori hívei, az átmenet terheit leginkább bőrükön érzők ábrándultak ki.
Ez a logikus, tegyük hozzá, a hazai átalakulástól mind a gazdasági háttér, mind a reformok üteme, mind pedig a pártrendszer alakulása szempontjából elütő folyamat közben felőrölte a poszt-Szolidaritás-tábort négy éve győzelemig repítő egységet is. A jobboldal atomjaira esett szét és ez a tény sétagaloppá tette a posztkommunisták számára a győzelmet. Ez szomorú tanulság mindenki számára még akkor is, ha a poszt-Szolidaritás erői már többször bizonyították, hogy képesek újjászervezni önmagukat.