A visszahódított emlékezet

A választások közeledtével a múltról szóló viták kiéleződése várható: előbb-utóbb szembe kell nézni a múlttal, mert a jelenünk a múltra, jövőnk meg a jelenünkre épül. Lassan mindenki rájön: hiába hazudoznak, az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül. A diktatúrát nem lehet demokráciának hazudni, a szervilis lelkületű megalkuvókból pedig nemzeti hőst csinálni.
Nem véletlen, hogy milyen lassan történt meg Németh Miklós diszkrét félreállítása, aki közvetlenül a rendszerváltozás előtt még a „dolgozó nép” és a „lenini út” kategóriáiban gondolkodott, és aki képtelen volt az önkritikára, a látszólagos megújulásra. A „nemzeti középkormányban” gondolkodó Tízek Társasága aligha vállalhatott ekkora terhet. A Hornt és Némethet marginalizáló szocialista hatalmi centrum a frazeológia szintjén gátlástalanul veszi át a jobbközép erők népszerűséget biztosító céljait, illetve szlogenjeit. Így került sor annak hangsúlyozására, hogy az MSZP nemzeti párt. Ezért támogatták azt a koalíciós kezdeményezést, amely nyomán a T. Ház nemzeti emléknappá nyilvánította június 19-ét, az utolsó megszálló szovjet katona távozásának napját. Medgyessy Péter a választásokra készülve némileg áthangolta az MSZP-t, ideiglenesen belátta: a társadalom nemcsak materialista, hanem legalább annyira spirituális értékeket is igényel, ezt pedig eddig kizárólag a jobbközép pártok képviselték hitelesen. Az út azonban hosszú volt a törvény megszületéséig, előzményeknek nem annyira a parlamenti egyeztetést, mint az elmúlt tíz esztendőt kell tekintenünk.
A kommunista rendszerek felszámolása világszerte a szabad történelmi emlékezés visszahódításának a rituáléi is voltak egyben. A magyar társadalom saját kezébe vehette sorsa irányítását, lelkiismereti és politikai szabadságának kivívásához emlékeiből és céljaiból merített energiát. 1989-ben az ellenzék célja a jó és a rossz megkülönböztetése (a diktatúra és a demokrácia elhatárolása), ugyanis a gazdasági fejlődést, a lelkiismereti és kulturális szabadságot csak a kommunizmus és a Kádár-rendszer morális elítélése által tartotta elképzelhetőnek.
A tragikus történelmi emlékek felidézése siettette a rezsim bomlását. A kommunizmus mártírjainak rehabilitálása olyan változásokat indított el, amelynek célja – elsősorban – az ember szellemi szabadságának visszaállítása volt. Az építkezést ezúttal lentről felfelé kezdte meg a társadalom, nem pedig fordítva. Szimbolikus történelmi személyek és a kollektív emlékezet elnyomott, hibernált élményei váltak a rendszerváltozás valóságos mozgatóivá. A múlt új életre kelt a jelenben, az írott formában nem létező, elfojtott történelem felszabadult a nyilvánosság számára. A társadalom pedig politikai változásokat – a diktatúra eltörlését és erkölcsi igazságtételt – követelt.
Ezt leggyorsabban Pozsgay Imre értette meg a hatalom birtokosai közül. Németh Miklós még 1989. április 4-én is azt nyilatkozta a Magyar Televízióban, hogy „1945-ben olyan fordulat kezdődött, amely a magyar történelemben csak a kereszténység felvételéhez hasonlítható”. A különbségek Pozsgay és Németh nézetei között tovább sorolhatók. Az agg Kádár környezetében található Pozsgay 1987-ben Lakitelken a pártpolitikusok között például elsőként ismerte el az ellenzék létjogosultságát. Ezzel szemben Németh Miklós ugyanebben az évben az MSZMP KB titkáraként továbbra is úgy vélte: „támaszkodjunk legbecsesebb örökségünkre, az alkotó lenini szemléletre.” Nem szükséges kizökkennünk az EBRD-hez katapultált pártvezér társadalmi szemléletéből, hogy értelmezzük Thürmer tizennégy évvel későbbi szavait, aki a közelmúltban
a Fiumei úton tartott beszédében Kádárról azt állította: „Nem tudtak gyilkos diktátort faragni belőle, akárhogyan is igyekeztek. Elfeledtetni sem tudták. (…) Most el akarják tőlünk venni. Nem adjuk! Kádár János a miénk, Kádár János a magyar dolgozóké, Kádár János a magyar népé.” Mielőtt e szavak elhangzottak, a parlament egyhangúan döntött: június 19-ét az utolsó megszálló szovjet katona távozása alkalmából nemzeti emléknappá nyilvánítja, továbbá a T. Ház május 8-i határozatával törvénybe foglalta az ország visszaszerzett szuverenitásának emlékét és jelentőségét.
A koalíciós felvetés azonban ellenérveket is kiváltott. Bauer Tamás szerint nem helyes az Országgyűlésnek történelmi értékeléseket törvényekbe, határozatokba iktatni. A szabad demokrata honatya úgy véli ugyanis, hogy a nép szabadsága nem azonos a szuverenitás visszaszerzésével, sokkal inkább a polgári méltóság és emberi jogok tiszteletben tartásával és a demokráciával. A válasz a képviselő felvetésére az lehet, hogy az állam szuverenitásának elvesztése viszont feltétlenül azonos a polgári méltóság és önrendelkezés elvesztésével. Az idegen uralom pedig még az SZDSZ által képviselt liberalizmus perspektívájából sem nyújt semmiféle lehetőséget a demokrácia kiépítéséhez. Bauer azt a tényt is elfelejti, hogy a kelet-közép-európai demokráciák kivívása azonos volt a nemzeti identitás és társadalmi emlékezet visszahódításával, ez pedig az általa követelt polgári méltóság viszszaszerzésével. Az SZDSZ politikai amnéziája nem előzmények nélküli, a párt által képviselt liberalizmusból a militáns anarchizmusba hajló értékrendje láthatóan nem tud mit kezdeni a morális alapon definiált nemzeti identitással. A szabad demokraták képtelenek voltak integrálni nézeteikbe a kollektív múltban, történelemben élő emberi lényeket. A sorskérdésekkel kapcsolatban azonban nem voltak mindig érzéketlenek a szabad demokraták.
A korábban már említett és 1988-ban közzétett, történelmi igazságtételt követelő nyilatkozat egyik aláírója volt Kis János, a szabad demokraták egykori elnöke is. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások időszakában vehemensen antikommunista SZDSZ emlékezete később azonban féloldalasan fejlődött tovább. A baloldal felé mindvégig nyitott párt az 1994-es választások előtt közvetlenül deklarálta álláspontját a sortűzperekkel és az igazságtétellel kapcsolatban. Kis János, a Kritika 1994/4-es számában a Töprengés az időről – sortűzperek előtt című írásában kijelenti: a perek „nem nyugtatják meg, hanem sérteni fogják az emberek igazságérzetét. Nem megtisztulást hoznak, hanem csömört”. A filozófus pártvezér nem tesz különbséget együttélés és kollaborálás között, és kijelenti: mindenki egyformán ártatlan, vagy egyformán vétkes volt: a párton kívüli mérnök, aki attól félt, hogy elveszíti „kedvére való munkáját” és beiratkozott a politikai szemináriumra, vagy tanára. A fájó cinizmussal áthatott cikk közvetlenül a ’94-es országgyűlési választások és az MSZP-vel való kiegyezés előtt íródott. Ne feledjük: Kis János a sokat hivatkozott ’88-ban még történelmi igazságtételt követelt.
A szabad demokraták – ennek ellenére – továbbra is következetesek: emlékezzünk Bauer érvelésére a nemzeti emléknapról, vagy a Kis János nyomdokaiba lépő Kuncze beszédére, amelyet néhány hónapja, elnökké választásakor tartott, és amiben újabb szélsőjobboldali veszélyekre hívta fel a társadalom figyelmét. Ami a jelenlegi – kissé abszurd – helyzetet illeti: pillanatnyilag az SZDSZ balról előzi régi (új) koalíciós partnerét, az MSZP-t. Bár a ’94-es választásokon még másképp alakult a képlet, ma a Kádár-szoborról heteken át óvatosan nyilatkozó, a „nemzeti középkormány” szlogenjével kampányoló MSZP számára lassan vállalhatatlan az SZDSZ ’68-as eredetű, újbalos radikalizmusa.