Arcba szállók

„A terrorizmus ellen harcolni olyan, mint kapusnak lenni. Védhetsz te ezerszer ragyogóan, de az emberek arra a lövésre fognak emlékezni, ami a kapuban kötött ki.” Paul Wilkinson „Mielőtt bosszút állsz, áss két sírt.” Kung Fu-dze

Élőben néztem a halált, miként annyian mások a világon. Mert hiába vagyunk tele vízióval, ha terroristák rendezik a legújabb hírtelevíziós műsorokat. Mivel éppenséggel a CNBC-t néztem, azt is láttam, hogyan menekül a tőke. De hát a pénznek ez a természete. A Világkereskedelmi Központ ikertornya a börzehírek futó csíkjai fölött dőlt a porba.
Az jutott eszembe, hogy én ezt már láttam valahol. Hát persze, valami őrült amerikai akcióhorrorban, a Még drágább az életed-ben vagy a Szükségállapotban. Istenem, hogy tudnak visítani az amerikaiak az iszonyatos filmek alatt a moziban! Mert unalmas az életük, gondoltam én akkoriban. Erről mindjárt eszembe jutott, hogy Amerikában egy idő múlva már leginkább a reptereken voltam otthon. Mert mindegyik ugyanolyan. Meg az amerikai barátaim villantak rögtön az eszembe. Egyikükkel a Világkereskedelmi Központ egy tornyában ettünk, ittunk, tekingettünk. Közben elmondta, hogy ő tervezte ennek a toronynak a száloptikai rendszerét, és ő is csinálta meg. Persze magyar a szentem. New Jerseyben lakik, lehet, hogy él.
Könyv az, amiből filmet csinálnak a tévé számára. Vagyis az volt. Maga megrendezi a filmet, én megrendezem a háborút, mondta a sajtócézár Hearst Remingtonnak, a filmrendezőnek. Mostantól másképpen van: a játékfilm az, amit később megvalósítanak az életben. Ez a történet azonban nem arról szól, hogy az amerikaiaknak jobb forgatókönyvíróik vannak, mint elhárítóik. Bár elgondolkodtató olvasni kongresszusi törvénytervezetet, netán a Foreign Affairsben megjelent tanulmányokat „a katasztrofikus terrorizmusról” vagy akár Huntington prof önbeteljesítő jóslatát a kultúrák összeütközéséről.
Egy 1999-es kongresszusi bizottsági jelentés már fölhívta a figyelmet a trendre, és éppen a Világkereskedelmi Központ ellen végrehajtott, végül is nem egészen sikerült terrortámadás kapcsán. Ha az eszköz, amely 1993-ban robbant, nukleáris vagy vegyi, netán biológiai lett volna, „olyan rémületet és káoszt váltott volna ki, amelyet leírni nem lett volna erőnk”, írja egy szerzőtrió a Foreign Affairsben. Ők jelentették ki azt is (1998-ban!), hogy „Amerika drákói szigorral válaszolt volna erre, megnyirbálva a polgárjogokat, nagyobb betekintést engedve polgárai életébe (az internet ellenőrzése, mondom én) a gyanúsítottak letartóztatása és halálos válaszcsapás megtétele útján”. Akkor most kik írják a forgatókönyveket?
A már említett kongresszusi jelentés figyelmeztet, hogy a világterrorizmus céljai nem politikaiak többé, célja most már az ellenség (Amerika és szövetségesei – mi is oda tartozunk) megbüntetése. Megölni közüle annyit, amennyit csak lehet. Vagyis a terrorizmusra mint egyenlő hadviselési formára kell gondolnunk ebben az aszimmetrikus harcban, még ha a szerzők ezt szó szerint nem is írják le. Azt viszont leírják, hogy ezek az új csoportok nem politikai, inkább ideológiai és vallási alapon szerveződnek, ezért nagy közöttük az átfedés, és nem kell hozzájuk hierarchikus rend. Laza összefonódások ezek (akár a milliárdosoké), résztvevőik a legkülönbözőbb országokból származhatnak. Egy dolog köti össze őket: Amerika mérhetetlen gyűlölete. Mi következik ebből? Nincs arc. Nincs egyenruha. Nincs hadüzenet. Nincs zászló. Nincs ország. Nincs felelősségvállalás. Romantikus, huszadik századi kellékek ezek. A jelentés felsorolja a legveszélyesebb 28 terrorszervezetet, amelyek közt az arab mellett megtalálható a japán, a kurd, a perui, a kolumbiai, a baszk, az ír, az üzbég, a szudáni és az iráni is. Amerikának növekvő számú csoporttal kell szembenéznie, mondja a tanulmány, amelyek meg akarják törni az amerikai hegemóniát. Obskúrus szekták, izolált összeesküvések éppoly veszélyesek lehetnek, mint az ismert erőszakszervezetek (államok). Rengeteg a pénzük (bűncselekményekből is), jó a logisztikai hátterük, az internetet mintha nekik találták volna ki. (Mostanában, hogy érdeklődni kezdtem a nethozzáférésem titkosítása iránt…) A gyűlölet a gyáva bosszúja? Nem gyávák ezek. Frusztráltak. Akiknek már minden mindegy. De közben tudnak repülőgépet vezetni. Késsel és borotvával a legkorszerűbb technika ellen? Igen, ha az amerikai belforgalmi repülőtéri ellenőrzésben ekkora a lazaság. A világ izraelizálása? Igen. Lehet, hogy ez a cél. De ez, ha elérik, vissza fog ütni rájuk.
Az FBI meg a CIA megosztott, bürokratikus és kulturális (nyelvi) nehézségekkel küzd. Hiába van Echelon, ha nincs elég nyelvi lektor. Lehet, hogy az információ ott van az asztalon, csak nem tudnak vele mit kezdeni. Kicsit olyanok ezek a halálból-halálért élők, mint a szellemek, akiket Niels Bohr így írt le: Látjuk, hogy ott vannak, de tudjuk, hogy nincsenek ott. Veszélyes dolog ez. A képzelet első akadálya a beletörődés. A kilátások olyan szörnyűek voltak, hogy némelyik hivatalnokon a kétségbeesés lett úrrá. Vagy fatalista lett, és a hulló csillagokat kezdte figyelni. A képzelet az, amelyben ezt a csatát megnyerték az arctalanok. Még ha a háborút nem is. Mindenki nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverre gondolt. De hogy hagyományosat alkalmazni nem hagyományosan? Ezt nem gondolta senki. (Na jó, Tom Clancy meg a hasonló krimigyártók.)
A kulturális törésvonalakról két olyan szellemi toronyból is jött jelentés, mint Fukuyama és Huntington. Helyszűke miatt most inkább csak az utóbbival foglalkozunk. A történelemnek persze nincs vége, miként Fukuyama (Hegel, Nietzsche stb.) gondolta, de a kultúrák huntingtoni összecsapása megér egy keresztény, zsidó, mohamedán, pravoszláv, hindu, buddhista, taoista, sintoista stb. misét. Huntington ugyanis nem kevesebbet állít híres, először a Foreign Affairsben publikált elméletében, mint hogy a szovjet blokk összeomlásával az ideológiai alapú konfliktusok ugyan véget értek, de helyettük a nemzethez hasonló, ám annál nagyobb méretű civilizációk összeütközésének ideje jött el. A szerző elégedetten dörzsölheti a tenyerét, mert külön kiemelte a keresztény és a mohamedán kultúrkör közti várható világkonfliktust. Nem túl eredeti módon nyolc civilizációt különböztet meg. Ezek: a nyugati (Észak- és Közép-Amerika és Európa), a konfuciánus (vagyis az ő olvasatában kínai), japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és „talán (!) afrikai”.
A legnagyobb tévedése a könyvnek nem is a besorolás merevsége és használhatatlansága (mi az, hogy afrikai?), hanem az, hogy nem veszi figyelembe: a lagnagyobb konfliktusok eddig is a különböző civilizációkon belül jöttek létre. Például Európán belül. Vagy hogy mást ne mondjak, az iszlám fundamentalisták legelső célpontjai saját kormányaik szoktak lenni. Meg aztán: miben különbözik a nyugati kultúrától a latin-amerikai? Vallásában? Nyelvében? Irodalmában? Történelmében? Szokásaiban? Intézményeiben? Vagy például az oroszok, az nem Európa? Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov stb. nem európai írók? A marxizmus nem európai szülemény? Aztán: mit kezdjünk avval a nyilvánvaló ténnyel, hogy az afrikai hatás bizony néhol nagyobb az Egyesült Államokban, mint Brazíliában? Az indián hagyomány fontosabb Mexikóban, mint számos dél-amerikai országban. (Ja, ezért zárták le az amerikai–mexikói határt azonnal a terrortámadást követően?) A Nyugat hatalmának csúcsán szemben áll a nem Nyugattal, amelynek mind vágya, mind akarata, mind forrásai megvannak ahhoz, hogy nem nyugati módon alakítsa a világot. Ez tiszta beszéd. Van a Nyugat, és van, aki ugat. Iszlám–konfuciánus szövetségről beszélni pedig nemcsak veszélyes, hanem ostobaság is. A kínaiakon a konfucianizmus csak ruha, a lelkük taoista, kisebb részben buddhista. Nem mellesleg éppen Kína és India között várható a XXI. évszázad (a nyugati, de például nem a zsidó naptárban) legnagyobb konfliktusa. Az igaz, hogy a világkommunikáció és a növekvő migráció súlyosbítja a nézeteltéréseket, homlokegyenest ellenkező értékeket és életstílusokat hoz közvetlen kapcsolatba egymással. De mi van akkor a fennen hirdetett multikultival? Vagy az már (Nagy) Alma? Valószínű, hogy ha a világ nyomorgói nem látnák a világ kisebb hányadának tékozlását, ez a háború nélküli hadüzenet nem történt volna meg. Szegény McLuhan, ő hitt a világfaluban, s most kiderült, hogy a televízió nem összeköt, hanem elválaszt.
A különböző kultúrák megérintik, követik, beárnyékolják, elnyomják egymást. Spengler szerint ebben a végzetszerűségben sűrűsödik össze az emberiség történelme. Amikor Amszterdamból jövök haza (ahol otthon vagyok), azt írják a Magyarországra szóló jegyemre, hogy EAST/BALK. Vagyis Kelet-Európa, Balkán. A CNN-ben fél óráig ment egy műsor Budapestről, és az volt kiírva: Bucharest. (Mi egy feltörekvő ország vagyunk, amelynek a legrosszabb pillanatban jött mindez.) Vagyis nem csak Huntingtonnak sikerült felbosszantania a világ nem amerikai értelmiségét. Japán és kínai véleményeket most inkább nem is idéznék. Kultúráról szólva én inkább Hessével tartok. Ő mondta: amikor két kultúra összeütközik, akkor jön el igazán a szenvedés.
Hogy Oszama bin Laden, az út- és palotaépítő költő, akire nyolcvan cirkálórakétát lőttek eddig hiába, vagy más? Ha ő eltűnik, jön helyébe a következő. Az okot kell kiirtani. A gyűlöletet. De azonnal. Amerikát, amelyet elleptek az amerikaivá válni egyáltalán nem akaró hispanók és ázsiaiak, ez az ördögi tett újra eggyé kovácsolta. Ha egy afrikai amerikai titkárnőnek a munkatársai testrészei hullnak a fejére, amikor be akar lépni a munkahelyére, vagy amikor egy arab kereskedő azt mondja egy hőzöngő kissrácnak, hogy cigány vagyok, akkor lesz igazán amerikai. Aki megsérti az amerikai büszkeséget, annak számolnia kell a következményekkel, amelyek – jól tudjuk – Hirosimáig vezettek. Biztos, hogy voltak belső segítők ebben az ördögien kiötlött és végrehajtott tervben – ez másképp nem lehet. Amikor a kínai kínaitanárom először ment Amerikába, elmagyaráztam neki, hogyan viselkedjék, hogy amerikai kínainak lássék.
A terroristákban, miközben másokat megölnek, meghal a fény. Ők a pusztítás első pusztulói. Szörnyű kimondani: de ők is emberek. Ám most a megtorlás elkerülhetetlen, mert aki erőtlennek mutatkozik ebben a pillanatban, az nemcsak az arcát veszti el az arcátlan ellenféllel szemben, hanem annak vége. Innentől fogva minden megtörténhet. Nem lesz háború. Háború van.