Az MSZP és a konfliktusok

Az Amerika elleni, példa nélküli terrortámadás teljes joggal háborította fel az emberiséget, hiszen ártatlan, senkinek nem vétő emberek sokasága pusztult el. Nem véletlen, hogy szinte minden állam- és kormányfő a részvétét nyilvánította az Egyesült Államoknak, és igyekezett kemény hangú nyilatkozatokban kifejezni felháborodását a tömeggyilkosság miatt. Ez történt Magyarországon is. Nem volt olyan civilizált politikai tényező, amelyik nem ítélte volna el a gyilkosokat, és ne fejezte volna ki együttérzését a gyászoló amerikai polgárokkal. Csak két nyilatkozat volt, amelyik némileg továbbment a puszta együttérzésen és mélyebb összefüggéseket próbált megvilágítani: az egyik a MIÉP elnökétől, Csurka Istvántól származik, aki az amerikai vezetés felelősségét is megemlítette, amelyiknek világpolitikai lépései szinte kiprovokálták egyes szélsőséges erők ellenreakcióját. Tegyük hozzá, mint sok, a témához kapcsolódó kérdésben, ebben sincs igaza Csurkának, mert bármit tett vagy nem tett egyes országok kapcsán az USA, senkinek nincs joga ilyesféle barbár népirtásra.
A másik nyilatkozat az MSZP elnökségétől ered. Mit is mondtak a Köztársaság tér külügyekben oly jártas elméi? Egyrészt ők is kifejezték sajnálatukat és felháborodásukat. Kiemelték azt is, hogy a világbéke érdekében a leghatározottabban fel kell lépni minden ilyen típusú erőszakos cselekmény ellen, és el kell ítélni az ilyen merényletek kitervelőit és végrehajtóit. Eddig rendben van: Kovács Lászlótól el is várja az ember, hogy álmából fölriasztva is meg tudjon fogalmazni egy olyan nyilatkozatot, amelyik a diplomácia nyelvén megfelelő formában kifejezi a felháborodásukat. A kérdés az, hogy miért kellett a nyilatkozatot az alábbi módon lezárni: A drámai események megnövelik a hazai közélet szereplőinek felelősségét is. A történtek bebizonyították: tűzzel játszik, aki gyűlöletre és erőszakra uszít, aki a konfliktusok kiélezését szorgalmazza. A magyar állampolgárok biztonsága és nyugalma érdekében az MSZP kész együttműködni a kormánnyal.
Vajon miféle belpolitikai erőknek címezte ezeket a sorokat Kovács László? A Kádár-rendszer hírhedt március 15-i, meg október 23-i erődemonstrációi óta nem volt szervezett állami erőszak Magyarországon (leszámítva a Metész-tüntetés 1997-es szétverését). Tény, hogy gyűlöletkeltésre akadt néha példa, de ezek erőszakos cselekménybe még sehol nem torkolltak. Az utóbbi időben az újpesti futballszurkolók transzparensei mentek túl a jó ízlés határán, de sajnos az ordenáré zsidózás (és cigányozás) nem ritka dolog a magyar futballmérkőzéseken, és ezekkel szemben éppenséggel az MSZP–SZDSZ-kormány volt a legtehetetlenebb.
Emlékezzünk az FTC–Ajax mérkőzésre 1995-ből, amelyik nemzetközi felháborodást is előidézett. Erőszakra való uszítás is elő-előfordult már: de még a legszélsőségesebb esetekben is csak az újságos standok felborogatásáig jutott el az ötletadó. Akadtak persze neonáci szervezetek, amelyek rendre uszító, Amerika-ellenes jelszavakat hangoztatva randalíroztak a nemzeti ünnepeken Budapest utcáin, de az eltakarításukra csak akkor került sor, amikor Kuncze Gábor helyett Pintér Sándor vette kezébe a belügyek irányítását.
Ugye furcsa, hogy Szabó Albert és társai eltűntek a közéletből, mióta polgári kormánya van Magyarországnak? Mint ahogy az is érdekes, hogy a fent nevezett főuszító éppen az MSZP országlásának végnapjaiban lehetett országgyűlési képviselőjelölt Dabason. Aztán figyelemre méltó, hogy a konfliktusok kiélezésének a veszélyéről beszél a szocialista pártelnök, holott éppenséggel az ő pártja az, amelyiknek országgyűlési képviselőjelöltjei között szerepel például a battonyai búzaégető, aki három éve mást sem csinál, csak összetűzéseket provokál az agrárszektorban. Az ő pártja süllyesztette le a magyar Országgyűlést a lépcsőházi forradalmárok szintjére, és az ő egykori kormányuk volt az, amelyik sorozatosan semmibe véve az alkotmányt, társadalmi konfliktusok sorozatát idézte elő egy jelenleg éppen Washingtonban élő expénzügyminiszter vezényletével. Az ő pártjának képviselői tűntek ki trágár, ordenáré hangú megnyilvánulásokkal többek között a parlament plenáris ülésein, és ugyanez a párt az, amelyiknek már nem egy politikusa tett látogatást nem teljesen önszántából az ügyészségi nyomozó hivatalok és rendőrkapitányságok épületeiben.
Ezek után persze kérdés, hogy milyen ügyben akarnak ők együttműködni a magyar kormánnyal? Miféle segítséget nyújthatna az a Kovács László, aki 1999-ben, amikor a NATO a legnagyobb kockázatot is vállalva hadműveletbe kezdett egy valódi konfliktusokat kiélező, Magyarország biztonságát is fenyegető ország ellen, segítség helyett csak álszent békegalamboskodásra, a Munkáspárttal karöltve végrehajtott tüntetésekre volt képes? Aki minden eszközzel akadályozni próbálta azt, hogy a magyar légtér biztonságát szinte egyedül garantáló NATO-légierő használhassa a magyar repülőtereket. Miféle segítséget várhatna a magyar kormány attól a politikai erőtől, amelyik ahelyett, hogy minden eszközzel lobbizna az ország minél gyorsabb európai integrációjáért, csak arra képes, hogy befeketítse a magyar kormányt, szinte állandóan a csonka médiakuratóriumot meg a romákat felemlegetve, holott éppen a fönti ügyekben az ő hibáik is hozzájárultak, hogy ilyen helyzet alakult ki. Ki alkotta meg az elfuserált médiatörvényt? Melyik kormány miniszterelnöke volt az, aki romaügyben mindössze arra volt képes, hogy a bűnöző elemek kirekesztésének a fontosságáról beszéljen, miközben Zámolyban, Székesfehérváron, Turán vagy Sátoraljaújhelyen riasztó etnikai jellegű konfliktusokra került sor?
És lehetne sorolni még a végtelenségig, milyen módon gerjesztett konfliktusokat a baloldal akár kormányzó erőként, akár ellenzéki pártként ebben az országban. Mint ahogy azt sem nehéz fölemlegetni, hogy amikor valóban baj volt az országban: tiszai árvizek, olajárrobbanás, orosz valutaválság, délszláv háború, agrárválság, a nyugat-európai kergemarhakór következményei, milyen segítséget kapott az Orbán-kormány a mélyen tisztelt legnagyobb ellenzéki párttól? A választ nem nehéz kitalálni: semmilyet. A probléma azonban nem itt van. A baj most nem minket sújt, hanem az Egyesült Államokat. Magyarországnak csak a következményekkel kell számolnia, amelyek persze katasztrofális hatást gyakorolhatnak az amúgy is halódó értéktőzsdére, a még mindig sebezhető nemzeti valutára, vagy a világpiaci olajárváltozások iránt hiperérzékeny hazai piacra. Számolhatunk azzal, hogy amennyiben egyértelműen kiderül, kik a felelősek a tömeggyilkosságért, az USA a katonai válaszlépésektől sem fog visszariadni, ez pedig a világ egy ma még nem ismert pontján háborús góc kialakulását is jelentheti.
A választások előtt álló Magyarország kormánya most rendkívül könnyen sebezhető és bármikor kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, hiába számít továbbra is a béke szigetének a közép-európai térségben. Ebben a kritikus időszakban – jelentsük ki nyíltan! – a fanatikus terroristák apokaliptikus méretű vérfürdőjének látványát arra használja fel az MSZP országos elnöksége, hogy a honi belpolitikai élet metaforáját faragva belőle azt a látszatot keltse, nálunk is vannak olyan erők, amelyeknek erőszakossága bármikor fenyegetheti a polgárok létbiztonságát.
Nos, ez a kijelentés, mivel csak az volt a cél, hogy rúgjon egyet a kormányba, nem igaz, mi több, hazug és megtévesztő. Nem azért, mert nincsenek olyanok Magyarországon, akik néha nem ismerik a törvényesség és a jó ízlés határait, hanem azért, mert akik ezt felemlegetik, olyan tömeggyilkosokkal hozták párhuzamba a magyar közélet néha bizony meggondolatlanul nyilatkozó, de összességében békés és ártatlan szereplőit, akikhez hasonlatos lélekkel Magyarországon csak azok rendelkeztek, akik a nyilaskereszt vagy a vörös csillag mögé bújva lőttek embereket a Dunába vagy hurcoltak el a Gulag-táborok poklába.