Az új világrend Pearl Harbora?

Tíz éven át, a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta a Nyugat és az egyetlen még fennálló nagyhatalom egyre csak új ellenséget keresett, hogy felváltsa vele a Vörös Medvét, és ezzel próbálja indokolni hadseregének, biztonsági szolgálatának fennmaradását.

Az új fenyegetések lajstroma hoszszabb, mint volt a hidegháborúé, s a tételek meglehetősen különfélék. Megtaláljuk köztük az információs hadviselést, az etnikai viszályt, a kívül rekedt nemzeteket, mint Iránt és Észak-Koreát, valamint a tömegpusztító fegyvereket bevetni készülő szélsőséges terrorizmust. Mindezek ellenére, úgy tűnik, hogy míg a nemzetközi egyensúly kevésbé stabil, mint 1990 előtt volt, nehéznek bizonyult a döntés: ki is valójában az igazi ellenség? Lehetséges, hogy a World Trade Center és a Pentagon körül lejátszódó keddi események megváltoztatták a helyzetet, máris a nemzetközi kapcsolatok és biztonság új korszakának küszöbéhez értünk, amelyet ezek a koordinált kegyetlenségek vonnak meg számunkra.
Legyünk azonban óvatosak ebben a korai időpontban, s ne beszéljünk elhamarkodottan bizonyítékokról az ezrek halálát okozó kamikázetámadók kilétét illetően, bár az atrocitások utáni első napon rámutattak már a kommentátorok, sőt politikusok Irakra, Afganisztánra s a palesztin szélsőséges csoportokra, valamint az USA első számú közellenségére, Oszama bin Ladenre, mint gyanúsíthatókra. Még ha ellen is állunk azonban a korai kísértésnek, hogy a szörnyű eseményekért felelősek kilétét latolgassuk, foglalkozhatunk módszereik és gyakorlatuk különleges természetével.
A terrorizmus, mint az emberi társadalom mellékterméke, csaknem egy idős a történelemmel. Az állami megbízatást nélkülöző tettesek által politikai célok érdekében elkövetett erőszakcselekményeknek hosszú a múltjuk. Beszélhetünk tehát a terrorizmus gyakorlatának történelméről. Ősidőktől kezdve gyakoroltak pszichológiai nyomást mind a helyi népességre, mind az idegen megszállókra olyan terrorista csoportok, mint a zelóták Palesztinában, mind az indiai thug szekta orgyilkosai, a hasis kultusz, az eredeti Assassin követői. Fényes nappal, nyilvános helyen gyilkolták meg a kiszemelt áldozatot, gyakran egyszerűen késsel, huzallal, puszta kézzel, a thugok esetében hátulról a nyakra előrevetett vékony sállal. Manapság persze más kép ötlik fel a „terrorista” szó hallatán, különösen a hétköznapi ember számára: az ieológiai indítékból cselekvő, többnyire baloldali csoportoké, amelyeknek tagjai végiggyilkolták, robbantották útjukat Nyugat-Európán a 70-es, 80-as években: a Sakál, a Bader és Meinhof, az IRA és az ETA.
Még ha közéjük is soroljuk a ritkábban felbukkanó, akkoriban főként Olaszországban tevékenykedő jobboldali terroristákat, akkor is azt találjuk, hogy volt ezekben a csoportokban valami közös. Többnyire azonnali és biztos célok érdekében, racionális módon cselekedtek. Túszokat szedtek például, hogy így kormányokra nyomást gyakorolva elérjék bebörtönzött társaik szabadon bocsátását, vagy váltságdíjfizetést további működésük támogatására. Technikájuknak is volt közös vonása. A XX. század végi terroristának ugyanúgy megfeleltek a hagyományos, régimódi fegyverek, mint Gavrilo Principnek, Ferenc Ferdinánd herceg gyilkosának fél évszázaddal korábban, vagy még előbb a cári tisztekre támadó orosz anarchistáknak. A lőfegyvert és bombát világszerte alkalmasnak vélték feladataik véghezvitelére még a hidegháború késői fázisának modern terroristái is.
Többek szerint a világvégére készülő Aum Shin Rykio szektának a tokiói földalattiban elkövetett 1995-ös gáztámadása hozott technikai forradalmat. Elemzők és kommentátorok egyaránt vízválasztóként tekintenek az eseményre, amelynek folyamán a szarin mérgesgáz hígított formáját felhasználó csoport megtörte a tömeggyilkos fegyverek alkalmazására vonatkozó tabut. A támadást követő évek alatt – különösen miután Clinton elnök elolvasta az egyik amerikai metropolis biológiai fegyverrel történő elpusztítását leíró „Cobra Event” című regényt – Washington egyre növekvően költekezett a vélt alaptámadás elleni védekezésre, amelyben valamely terrorista csoport vegyi vagy bakteriológiai fegyverrel támadja meg az Egyesült Államokat. A támadástól való, időnként hisztérikus szintet is elérő félelem ahhoz vezetett, hogy az USA ma több mint évi 10 milliárd dollárt költ ezen az egyetlen védelmi területen.
Miközben az antiterrorizmus témájával foglalkozó egyetemi kutatók és teoretikusok tetemes nyereséget húztak ebből a támogatásból, egy elenyésző kisebbség más nótát fújt. Ez utóbbi elemzők egyszerűen történelmi példák alapján jósoltak, s következtetéseik szoros kapcsolatban állnak a keddi eseményekkel. Az elmúlt száz év folyamán sikeres vegyifegyveres terroristatámadás összesen 12 halálesetet okozott (Tokióban), ami pedig a bakteriológiai támadást illeti, ilyennek még senki nem esett áldozatul terroristák által. Az egyetlen ilyen támadás 70 egyén megbetegedését vonta maga után, amikor az 1970-es években a Rajneeshi szekta szalmonellamérgezést okozott néhány amerikai étteremben. Ezzel ellentétben egyetlen terrorista konfliktus csaknem 3000 életet oltott ki Észak-Írországban harminc évi tombolás folyamán, kizárólag robbantással és lőfegyverrel.
A történelem harmadik tanulsága újabb és tömörebb. Aki csak elolvassa az amerikai külügyminisztériumnak, a nemzetközi terrorizmussal foglalkozó évi jelentését, világosan látja, hogy az elmúlt évtized egyértelmű statisztikai irányt mutatott: míg a világ legfontosabb célpontja, az Egyesült Államok ellen irányuló terrortámadások száma évről évre csökkent, az átlag támadások arányai hatványozottan növekedtek. Valamely oknál fogva a vérszomj és a mind elsöprőbb károk iránti vágy minden támadással nőtt. Illusztrálja ezt tipikusan az e hét előtt véghezvitt legnagyobb arányú robbantás, amellyel Timothy McVeigh elpusztította az Oklahoma City-i kormány irodaházát. Műtrágyából improvizált egyszerű bombával egyetlen ember képes volt meggyilkolni 168 személyt.
Milyen következtetést vonhatunk le tehát abból, hogy a két támadás között összehasonlíthatatlan arányban megnövekedtek a veszteségek? Elsődleges az a következtetés, hogy minden polgári jogok alapján álló, valós demokrácia nyílt terület terroristák támadásai számára. Mégsem menti ez fel a világ egyetlen szuperhatalmát, amelyben a megnépesebb hírszerző csoportok dolgoznak – a CIA-n kívül a DIA, az NSA és az NIC – az alól a vád alól, hogy képtelen volt korai jelzést begyűjteni olyan többcélpontú támadás előtt, amelynek előkészítésén huzamos ideig működött számos terrorista. Ebből a szempontból a keddi támadások az amerikai hírszerzés teljes csődjét jelentik. Kijózanító tény ez, ha meggondoljuk, hogy minden demokrácia hatékony antiterrorista politikájának kulcsa jól időzítetten jelző, részletekre kiterjedő hírszerzése.
E hét eseményeinek talán lesz azért egyetlen pozitív mellékhatása: az, hogy végre létrejön az intézményesített nemzetközi hírszerző hálózati együttműködés. Létfontosságú ez, ha sikeresen szándékozunk megküzdeni a nemzetközi terrorizmus jelenségével. Közben pedig szeptember 11-e arra a pszichológiai szintre fog majd emelkedni, mint – legalábbis az amerikaiak számára – 1963. november 22., a fiatal elnök meggyilkolásának gyásznapja.

A szerző biztonságpolitikai elemző, terrorizmus-szakértő