Bon és buddhizmus Tibetben

Tibet keleti részén úgy képzelik el a világot, hogy az óceánban úszik egy hatalmas teknősbéka vagy hal hátán, amelyet a mindenség tengelyét képező hegy rögzít. A buddhizmusnak a kontinensekről és a súlyponti Meru-hegyről szóló mítosza könnyedén ráépült a mindenség szerkezetéről alkotott tibeti képzetekre. A bon – a tibetiek buddhizmus előtti vallása – és a buddhizmus elegyedésének eredményeként a teremtés különböző verziói alakultak ki. Az egyik változat szerint kezdetben, a világ teremtésekor kőhalmot hoztak létre egy gleccseren. A másik szerint a „kilenc hadisten” csoportjának kialakulását a világ teremtése előzte meg, amelynek során előbb az ég fehér, majd a föld kék fénye keletkezett, ezt követték a fehér jéghegyek, végül kialakult a külső óceán. Az óceán közepén kilenc bőrzacskó bukkant fel, amelyekből három ízben különféle fegyverek tűntek elő: a mennydörgő hangú, fénylő villámú „ragyogó felhőnagyapó”, majd a „villámküldő vad” és Lumo anya, az „oltalmazó tengeri kagyló”. Az ő gyermekeik voltak a „kilenc hadisten, fivérek és nővérek”.
A mindenség, a világ, az emberek és állatok egy tojásból bújtak elő. Az egyik változat szerint a nemlétből fehér fény támadt, a tökéletes tojás létrehozója, amelynek „nem volt sem keze, sem lába, sem feje, de volt mozgása; nem voltak szárnyai, de tudott repülni, nem volt szája, de hang jött ki belőle, tudott beszélni”. Öt hónap múlva a tojás kettévált, s előbukkant az ember, akit a különböző nyelveken különféleképpen hívtak. Az óceán közepén fekvő szárazföldön élt, aranytrónon ült. Az ember elrendezte a világmindenséget, szabályozta az idő folyását, s felkérte az isteneket az emberek oltalmazására, a démonok megfékezésére. Egyszer az óceánba ugorva halászok hálójába került, ettől fogva súlyos csapások zúdultak az emberekre. A másik változat szerint Nadmon Gyalpo – „fő vágykirály” –, a testrészek és érzékszervek nélküli, de gondolkodó lény volt az emberek őse. Összetörte az „őstojás” héját, és feleségével kilépett a világba. Tizennyolc fiuk és lányuk született.
A buddhizmus tibeti elterjedése után a VII. században kialakult az úgynevezett átalakított bon, amelyre a buddhizmusból való közvetlen kölcsönzés a jellemző. Fennmaradtak ugyanakkor a bon vallás isteneinek alapvető jellemzői, jelképei. A buddhizmus államvallássá válásakor a tibeti buddhista világképbe bekerültek a helyi hiedelmek motívumai és témái.
Tibet főisteneinek bekerülése a buddhista panteonba a VIII. században Tibetbe hívott buddhista térítő, Padmaszambhava nevéhez fűződik. A dalai láma az indiai Avalokitesvara megtestesülése. Avalokitesvara a buddhizmusban a könyörületesség jelképe, a legfontosabb bodhiszattvák egyike, megvilágosodásra törekvő lény, aki feltette magában, hogy Buddhává lesz. Ilyen elhatározásra az indíthatja az embert, hogy ki akar kerülni a folytonos újjászületések láncolatából, a szanszárából, és meg akarja menteni az összes élőlényt a szenvedéstől.
A tibetieknél a halottak sorsáról való elképzeléshez társul a bardo; ebben az állapotban vesztegel a bla, az elhunyt „életereje” a halált követő 49 nap folyamán. A halál után az ötszínű szivárványban megszentelt bla az égbe távozik. Az egyszerű emberek esetében a szerzetes speciális szertartásokkal vezeti ki a blát a fejtetőn keresztül. A szerzetes elmagyarázza az elhunytnak a bardóbeli látomásokat; a szanszárától való megszabadulás az ősfény felragyogásának első pillanatában lehetséges, később jóságos vagy haragvó istenek tűnnek fel, majd a pokol ura, Jama és kísérete. A szanszárában az út a harag, szenvedély, ostobaság között vezet. Nem minden elhunyt teheti meg az egész utat. Ahol megáll, ott újraszületik.
Számunkra pedig véget ér az istenek hosszú sorának vonulása. Ők megteremtették világunkat, mi őket, s azóta bennünk élnek.