Bush háborús esélyei

Colin Powell amerikai védelmi miniszter kijelentése – amely szerint kormányának rendelkezésére állnak az Oszama bin Laden elleni bizonyítékok –, valamint a két Predator robotpilótás felderítő repülőgép lelövésének tényét közzétevő jelentések után világos, hogy nem tartóztatható fel a katonai csapás első fázisa, amely megtorolni lesz hivatott a szeptember 11-én mintegy hatezer életet kioltott példátlan merényleteket. A megtorlás kimenetelét lehetetlen megjósolni, csak annyi látható előre, hogy Bush elnöknek és katonáinak igen csekély az esélyük az adott régióban.
Ellenük szól, hogy az afgán társadalom teljességgel harci beállítottságú. Tagjai több mint két évtizede állnak folyamatos küzdelemben: mudzsahedek a Szovjetunió ellen, a tálibok az Északi Szövetség csapataival szemben, ez a tény pedig militarizálta a férfi lakosság óriási hányadát. Amint a pakisztáni hírszerzés volt főnöke jellemezte őket: „Csak akkor vannak békében, ha háborúzhatnak.” Másodsorban a terep és a konfliktus természete megalapozza a gerillaharc tökéletes modelljét, ezen a téren pedig hagyományosan gyengén szerepelt az USA, főként, ha felidézzük Vietnamot. Fennáll az a nehézség is, hogy miután az afgán kormány hivatalos hadserege meglehetősen zilált, ez a tény megnehezíti a bevetett amerikaiak számára, hogy megkülönböztessék a szedett-vedett katonai csapatokat az ártatlan polgári személyektől. Máris kijózanító, hogy az improvizált jelleg ellenére sikerült ezeknek az erőknek lelőniük két robotpilótás Predatort, amit előző bevetésükkor hónapok folyamán se tudott elérni a tálibokénál sokkal felszereltebb haderő Szerbiában és Koszovóban.
Ilyen szokatlan körülmények közt biztosra vehető, hogy a Bush elnök által körvonalazott küldetésben a különleges egységek (SF) fognak vezető szerepet játszani. Ezeknek létszáma jelenleg 30 ezer fő. Bár kétségtelen, hogy a hazájuktól távoli, nehéz környezetben folyó harcokra alkalmasak, eddig leginkább latin-amerikai műveletekre vetették be őket, közülük mégis kevesen részesültek olyan kiképzésben, amely alkalmassá teszi őket közép-ázsiai akciókra.
Ilyen műveletekben történő részvétel különleges regionális irányultságot igényel, amely fennáll a brit erők képzettségének esetében. Az Öböl-háború előtt és alatt az Egyesült Királyság olyan SAS-katonák kis csoportjait vetette be, akik beszéltek arabul, és jól működtek az iraki és kuvaiti harcvonalak mögött: ilyen katonákra van szüksége Amerikának, ha most sikeres akar lenni. Talán a régiót illető szaktudással magyarázható, hogy máris hallottunk brit erők tálibellenes bevetéséről, bár ha el is határozza az Egyesült Királyság, hogy segítséget nyújt, e csoportok száma igen csekély. A SAS teljes létszáma mindössze háromszász fő, s közülük kétszáz tartalékos. Következésképpen kezdetben csupán száz fő állna rendelkezésre.
Mindebből egyértelmű, hogy bármit tervez is Afganisztánban az USA kormánya, küldetése sikerének kulcsa az Északi Szövetség kezében van. A bevetett egységeknek a helyi ellenállástól kapott támaszra és útmutatásra lesz szükségük. Ha az Északi Szövetség kész erre, úgy van valami remény. Nem sok, de van. Amennyiben létrejön a kapcsolat, a RANGER és DELTA egységek segíthetnének felfegyverezni és kiképezni a szövetség csapatait, amiért cserébe értékes tájékoztatást kaphatnának a zord tereppel, Oszama bin Laden hollétével és a tálibok sebezhető pontjaival kapcsolatban.
Két probléma az ilyen támogatás ellenére is fennáll. Az első, hogy brit becslések szerint a tálibok által uralt terület az ország 80-95 százaléka, miután az Északi Szövetség erőit sikerült egyre távolabbra szorítaniuk. A második, hogy az ellenállás vezére, Ahmed Sah Maszud nemrégiben történt meggyilkolása óta a szövetség legértékesebb egyénisége nélkül maradt. Maszud nagy tehetségű katona volt, jövőbelátó politikus, aki szót tudott érteni a Nyugattal, és teljes mértékben elkötelezte magát a fundamentalista tálib uralom ellen. Halála határozottan meggyengítette az Északi Szövetség erejét, s nem tudjuk, felveszi-e rátermett egyén helyette a vezetői tisztet.
A fentiek pusztán az előre látható hadi kampány belső nehézségeivel foglalkoznak abban az országban, amely a Vörös Medve hatalmának is ellen tudott állni, de szélesebb kört is érint a jelenlegi helyzet. Vegyük például a jelentést, amely szerint Szaúd-Arábia uralkodó családja nem egyeztett bele abba, hogy az ország katonai bázisait amerikaiak használják. Bár a Bin Laden elleni hadműveleteket más pontokról is lehet kezdeményezni, mégis rossz jel ez. Egyrészt, mert a bázisok használata nagyban megkönnyítette volna a már amúgy is bonyolult műveleteket, másrészt mert az USA legjelentősebb arab szövetségesétől eredő ilyen elutasítás negatív üzenetet közvetít azoknak az arab államoknak, amelyek jelenleg tétováznak. Bár köztudott, hogy Oszama bin Ladent titokban nagymértékben támogatják gazdag szaúdi–arab fundamentalista körök, ezt figyelmen kívül hagyhatta volna Fahd király és családja, ha arra gondol: 1991-ben az USA érte el, hogy országát ne támadja meg Szaddám Huszein.
S nyitva marad még Pakisztán kérdése is. Bár a kormány pillanatnyilag, úgy tűnik, mindent megtesz Amerika érdekében, a részben a tálibokkal azonos nemzetiségi hátterű, részben pusztán velük rokonérzésű állampolgárok ellenérzéseivel találkozik. A belső feszültséget csak részben, de azért enyhíteni fogja az USA vasárnapi döntése, amellyel feloldotta a Pakisztán elleni eddigi, a nukleáris kísérletekhez kapcsolódó szankciókat. Továbbra is nyugtalanító Washington és az egész világ számára az a tény, hogy az Afganisztánnal szomszédos két ország – India és Pakisztán –, amelyekben nagyszámú muzulmán lakos él, rendelkezik atombombával. Amint Pakisztánban látható, a demokrácia ebben a régióban nem elég érett arra, hogy elejét vegye valamely katonai elit felülkerekedésének. A hadsereg befolyása ma is erőteljes. Mi mást tehetnénk, mint hogy fohászkodjunk: felejtsék most el a helyi politikusok régi viszályaikat, és tartsák szem előtt a kegyetlen bűncselekményeket elkövető új terroristák megbüntetésének szükségességét.

A szerző biztonságpolitikai elemző, a római NATO Védelmi Egyetem volt tanára