Dugovics Tituszok a félhold árnyékában

„Allah útját járva harcolj azokkal, akik harcolnak veled. De ne lépd át a határokat, mert Allah nem szereti azokat, akik túl erősen vágnak vissza” – mondja a próféta a Koránban. A szövegből egyértelmű lenne: a muzulmánok nem üthetnek vissza keményebben, mint ahogy őket bántották, így nem is gyilkolhatnak. De mi számít az ellenfél cselekedetének, amivel a halandó mozlim életére tört? Mikor dönthet úgy, hogy bombát szerel a testére, és felrobbantja magát, többeket magával sodorva a halálba? Mikor ülhet fel egy repülőgépre, hogy azt egy épületbe vezetve tízezrek halálát okozza?

A második világháború ismertette meg az emberiséggel az öngyilkos harcosokat. A „szent szél” pilótái, a kamikázék szertartásos felkészülés után szálltak fel a repülőgépre, amely csak egy útra elegendő üzemanyaggal volt feltöltve. „Minél kevesebb áldozattal, minél nagyobb károkozás” – ez volt a jelszó, és a fiatal japán pilóták élő torpedókként csapódtak az amerikai hadihajókra. Szinte sosem élték túl, de a háborús helyzetben fellépő kötelességérzet képessé tette őket az öngyilkosságra.
Nem ők azonban az egyetlenek, akik egy cél érdekében önként áldozzák életüket. A szakértők és bennfentesek szerint bárkiből lehet öngyilkos merénylő. Általában fiatal emberek, ám szinte kizárólag férfiak kerülnek soraik közé. Sokan hiszik, hogy kemény pszichológiai kiképzés során jutnak el arra a szintre, hogy képesek lesznek feláldozni életüket az „ügyért”. Vannak ugyan bizonyos csoportterápiás foglalkozások, ahol a leendő merénylő gátlásküszöbét megpróbálják leszállítani, hogy így olyan dolgokat is megtegyen, amire azelőtt képtelen volt, de sokszor nincs szükség az ilyen agymosásra. A legkeményebb lelki gát, az életösztön megtörése vallási fanatizmussal sikerülhet. Ezt használják ki azok a fundamentalista szervezetek, amelyek halálba küldik a fiatalokat. Általános jelenség, hogy az életet kívánó feladatra nagy a túljelentkezés, de nem mindenkinek adatik meg, hogy a tettek mezejére lépjen. A palesztinok körében például a lelki felkészítést az addigi életük és Izrael elvégzi. A gyerekek felnőttkorukig több halált látnak, mint az európai ember egész életében. Egy palesztin szakértő úgy véli, a szülők és a környezet is meghatározza, ki lesz képes meghalni honfitársaiért. A nap mint nap ismétlődő izraeli támadások arra késztetik az embereket, hogy gyerekeiknek a kődobálást tanítsák meg, ne a menekülést. A palesztinok egyfajta „állandó háborúban” vannak, persze az iz-raeliekkel együtt. A különbség az, hogy míg a zsidó lakosság megpróbálja élni mindennapos életét, mintegy megfeledkezni arról, hogy akármikor levegőbe röpülhet az autója, vagy az étterem, ahol eszik, a palesztinok nem készülnek a jövő építésére. Számukra az elsődleges szempont a túlélés. Várják, hogy egy nap eljön az összehangolt arab támadás, és Izraelt beszorítják a tengerbe. Emberek születnek meg menekülttáborokban, hogy ott is érjen véget az életük.
A palesztin autonómia lakosainak munkahelye jórészt Izrael területén van, ám az állandó útblokádok és harci cselekmények miatt sokszor nem tudnak bejutni a zsidó többségű területekre, és az állandó késések miatt előbb-utóbb elbocsátják őket. Legtöbbször csupán olyan munkát kapnak, amelyet az izraeliek nem akarnak elvégezni: utcasöprés, szeméthordás, építkezés, valamint mezőgazdasági munkák. Ezek közül a palesztinok leginkább a házépítést tartják megalázónak. Ők éppen azért harcolnak, hogy elmenjenek innen új uraik, de ők építik fel a maradást biztossá tévő házaikat. Hazatérve pedig lehet, hogy az ő lakhelyét már elbontotta egy buldózer vagy felrobbantotta egy F–16-os. A gyerekek ezt látják, a szülőktől az ellenállást tanulják meg, és gyűlik bennük a feszültség.
A palesztinoknak egy lehetőségük van Izraellel szemben. Összefogni, egy nemzetként fellépni, a másikért is cselekedni. Veszítenivalójuk nincsen. Egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerekek látják barátaikat meghalni a menekülttáborba betörő tankok lánctalpa alatt, vagy önként, mindenkiért küzdve. A halottat hősként kezelik, a családnak utána semmiféle anyagi gondja nem lesz. Több szervezet (Hamász, Iszlám Dzsihád) foglalkozik azzal, hogy pénzzel támogassa az öngyilkos családját.
A Korán mennyei dicsőséget ígér a mártíroknak, emlékét az utókor aranyba foglalja. A szent könyv ugyanakkor elítéli az öngyilkosságot: „Igazhitűek! ...ne öljétek meg magatokat, mert valóban, Allah a legkegyesebb hozzátok. Ha bármelyiktek ezt igazságtalanul mégis megteszi, hamarosan a tűzben fog elégni.” Az öngyilkosság tehát elítélendő, és az önmagát elemésztő még véletlenül sem kapja meg titkos vágyát a mennyei kertben, ahol hűs szellő fújdogál, és nem bánt a forró szél. Az öngyilkosság viszont azt jelenti, hogy önös érdekből, és igazságtalanul dobja el az életét magától valaki. Az öngyilkos merénylő állandó háborút vív az elnyomókkal, amelyre külön fel is szólít a Korán: „ Miért ne harcolnál Allahért, a betegekért, a gyengékért és az elnyomottakért? Férfiak, nők, gyer-mekek fohászkodnak: Urunk! Ments meg minket ettől a várostól, mert lakosai zsarnokok! És hozz el nekünk valakit, aki megvéd, aki segít!” A harci cselekmény az elnyomó Izrael ellen tehát nem öngyilkosság, hanem a háborúban szerzett halálos seb. Amikor az öngyilkos merénylő felszereli magára a bombát, vagy felszáll az American Airlines gépére, tudja, hogy ő nem élheti túl. Reményei szerint minél több ember megy a halálba vele együtt, de neki bizonyosan semmi esélye sincs. Az a fajta individualizmus, amely a nyugati kultúrkörben elfogadott, idegen a muzulmán lélektől. A család a társadalom alapsejtje, és nem az egyén. Mindenki pótolható, de mindenki szeretne hallhatatlanná válni. Ha ehhez az kell, hogy világrengető katasztrófát idézzen elő, megteszi, mert felméri az ő élete és a nép megmaradása közötti súlykülönbséget. Ha egy ember halála – akár az övé – megmentheti népét és több száz millió hittestvérét, nem habozik feláldozni magát.
A Korán szavai azt mondják, ne csapj vissza keményebben, mint ellened vétettek, ugyanakkor harcolj az elnyomás ellen, hogy megvédd a gyengéket. Ez kétféle értelmezést ad. Először is, ha az egyén önmagát nézi, ellene mit követtek el, jórészt senki sem tehet semmit. Általában nem harcedzett veteránok követnek el ilyen cselekményeket, hanem követ dobáló ifjak. Másodszor – és ez a lényegesebb –, ha a mozlim a nemzete elleni bűnöket veszi alapul, és arra reagál, jogosultnak érzi magát a bosszút egy személyben véghezvinni. Ő lesz a Büntető, népe élő lelkiismerete, a megalázott nép felébredt haragja. Ezért nem is gondolkodik, hány ártatlan áldozat van a bomba környezetében, csak azt, hogy nincsenek ártatlanok. Mindenki, aki amerikai, tevőlegesen támogatja az Egyesült Államokat, hallgatólagosan pedig Izrael politikáját. Ezért nem ártatlanok, esetleg báránybőrbe bújt farkasok.
Amikor a jeruzsálemi Sbarro étteremben önmagát felrobbantó fiatalembernek az apja meghallotta a hírt, nem szomorkodott fia elvesztésén. „A fiam hős lett. Mi többet várhat még egy apa?” – kérdezte a megdöbbent nyugati újságírókat. Majd hozzátette: „Büszke vagyok, és egy kicsit féltékeny. Bárcsak én megtehettem volna.” A National Geographic „A modern világ harcosai” című sorozatban libanoni családapát mutat be, aki már három fiát veszítette el az Izraellel vívott harcokban. A negyedik, egyben utolsó fia hatéves. Az apa és az anya egybehangzóan állítja, hogy gondolkodás nélkül Abut is elküldenék egy testére szerelt bombával, ha azzal kárt tudnának okozni Iz-raelnek. A kisfiú erre így reagál: „Minden izraelit megölök.” Majd egy kicsit elgondolkodik, és kijavítja magát: „Mindenkit megölök, akinek bármilyen kapcsolata van Izraellel.”