Egy legenda bukása

Lezárult egy dicsőséges fejezet a lengyel történelemben a vasárnapi választásokkal. Egy korszak véget ért. Egy legenda végképp a történelem lapjaira szorult. Egy mítosz, amelyet úgy hívtak, Szolidaritás. Alig több mint két évtizeddel a független szakszervezet színre lépése után távozik a belpolitikából az egykori ellenzék legtöbb képviselője, akik az elmúlt évtizedben – függetlenül attól, hogy kormányon voltak vagy sem – meghatározó szerepet játszottak a lengyel politikában. Az új szejmben nem lesz egyetlen olyan tömörülés sem, amelyet a szó igazi értelmében a Szolidaritás örökösének lehetne tekinteni.
A társadalmi-gazdasági átalakulás terheibe belefáradt lengyelek elkeseredett dühükben még a parlamentbe sem juttatták be az elmúlt négy évben kormányzó, a ciklus végére atomjaira hullott jobbközép koalíció meghatározó erőit. Kiszavazták a nagypolitikából mind a szakszervezeti, mind pedig a keresztény-liberális vonalat. Kicsit fájó ezzel szembesülni még akkor is, ha a rendszerváltás folyamatába bekódolt, várható lépésről van szó. Éppen ezért Közép-Európa elmúlt két évtizedes történelmével szembeni érzéketlenségéről, a rendszerváltás meg nem értéséről tesz tanúbizonyságot az, aki most alig leplezve kárörvend, tapsol a lengyel belpolitika ezen fordulatán. Szomorú ez enélkül is.
A Szolidaritás és utódpártjai elvégezték történelmi feladatukat, lebontották a kommunista rendszert, a kapitalizmus új kihívásai előtt azonban már tanácstalanul álltak. Erre nem volt igazán sikeres receptjük. Az építés nehézségeibe tiszteletre méltó erőfeszítéseik ellenére is belebuktak. A következetes reformelkötelezettség és az ügyetlen téblábolás egyaránt viszszaütött rájuk. Saját régi híveik a piaci reformok melletti, a másik oldalra jóval kevésbé jellemző kiállás miatt érezték elárulva magukat, míg a centrum és az ingadozók a sokszor valóban hiányzó szakszerűséget, a még nagyobb pragmatizmust kérték számon rajtuk. Megint mások, így például a megcsontosodott hivatali apparátus, azt fájlalta, hogy a korábbi status quot megtörő közigazgatási reform súlyosan sértette érdekeiket. S ha ez még nem lett volna elég, a jobboldali egység szinte teljes szétzilálásához vezető belső vitáikkal tették biztossá a bukást. A társadalom pedig kegyetlen ítéletet mondott a Lech Walesától induló, Mazowieckin, Geremeken, Olszewskin, Suchockán át Jerzy Buzekig ívelő erők felett.
A lengyel jobboldal súlyos vereségéhez vezető, imént már érintett okok között éppen a jövőkeresés miatt talán a legtöbbet az önfelszámoló szétforgácsoltságról fognak beszélni. Az egykor a rendszerrel szemben kőkemény tömbként feszülő Szolidaritás polarizálódása a rendszerváltás után normális folyamat volt. A munkástól az értelmiségiig, a független szakszervezet harcosától a kereszténydemokratákon át a szociálliberálisokig mindenkit egységbe tömörítő mozgalom az új körülmények között már természetellenes volt. Mi sem bizonyítja ezt hívebben, mint hogy az egyik innen indult erő, a munkásérdekek védelmét zászlajára tűző Munka Uniója most a posztkommunista Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) mellett találta meg a helyét. Az már sokkal nagyobb gond volt, hogy az antikommunizmusban egységes jobboldal egymással vívott csatáiban csak ritkán tudott igazán hatékonyan összefogni. Ennek okaként mindenképpen meg kell említeni, hogy például Magyarországgal szemben itt sokkal nagyobb a személyiségek szerepe a politikában, s hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a karizmatikus egyéniségek száma is jóval nagyobb. A vezető szerepéért egymással is meg-megütköző posztszolidaritás-elit így túl gyakran ajánlkozott könnyű prédának a hasonló gondoktól szintén nem mentes, de a kellő pillanatokban mindig jóval fegyelmezettebb baloldal számára. Jellemző példa erre az 1993-as választás, amikor a felaprózódott jobboldal úgy vesztett, hogy összességében több szavazatot szerzett, de ezek jó része elveszett, mivel a sok kis pártocska többsége nem tudta elérni az ötszázalékos küszöböt. Négy évvel később aztán Marian Krzaklewski és a Szolidaritás szakszervezet körül ismét újraszerveződött ez a tábor, ám már akkor látszott, hogy a több mint 35 formációból álló Szolidaritás Választási Akció (AWS) kormányzását mennyire megnehezíti majd a belső feszítőerő. Egy évvel ezelőtt a reformok keservei által is megkoptatott egység szétrobbant négy, nyilvánvalóan már a választások felé kacsingató taktikai koalícióra. No, de az AWS belső fegyelmezetlensége, a parlamenti átszavazások magyar szemlélő számára meglepően nagy száma már ezelőtt súlyos teher volt! Ennek fényében elvitathatatlan hibái, sokakat idegesítő hezitálása mellett is igazán heroikus és tiszteletre méltó, ahogy Buzek kormányfő küzdött a reformok végigviteléért.
A posztszolidaritás-tábor hatékonyságát tovább csökkentette, hogy újabb lengyel sajátosságként az elmúlt tíz évben egyfolytában a szakszervezeti szerep és a párttá válás dilemmájával küszködött. A súlyos vereség sok nyitott kérdésre választ ad. Nyilvánvalóvá teszi például a jobboldal számára, hogy a Szolidaritás mítoszára építő, alapvetően ideologikus megközelítés immár a múlté. A vasárnapi eredmények is azt igazolták, hogy csakis a konkrét társadalmi érdekekből kiindulva, a korábbinál pragmatikusabban lehet elindulni. Ehhez meg kell találni azt az új szervezőerőt, ami több mint egyszerűen a hatalom megszerzése, hiszen széles bázison nyugvó, közös programra, célokra építő modern konzervatív pártként újraszerveződött jobboldanak lehet csak esélye négy év múlva. Az, hogy ez ki, melyik erő köré kristályosodva, s milyen struktúrában – a magyartól eltérően a jelek szerint inkább hárompólusúban – valósul meg, az egyelőre még nem világos.
A jobboldal magyarországitól élesen eltérő gondjai mellett nincsenek túlságosan irigylésre méltó helyzetben a győztesek sem. A legnagyobb problémát most éppen az előzetes várakozások alapján némiképp váratlanul jött koalíciós kényszer okozza számukra. S ha már itthon felmerült a folyamatok térségbeli általánosíthatóságának kérdése, akkor ebben bizony van némi hasonlóság a lengyel és a magyar baloldal gondjai között. Mindketten valamiféle partnerhiányban szenvednek, illetve a szóba jöhető szövetségesek eléggé kényelmetlennek tűnnek. Az SLD leginkább talán azt szeretné, ha kisebbségben kormányozva a centrumhoz talán legközelebb álló keresztény-liberális Polgári Platform támogatná őket, ám Olechowskiék a jelek szerint nem kérnek ebből a kényes frigyből, és inkább a harmadik pólus szerepére törnek. Már csak azért sem, mert gyakorlatilag ugyanarra a bázisra támaszkodnak, mint korábban a némiképp hibásan, de itthon gyakran lengyel SZDSZ-ként emlegetett konzervatív-liberális Szabadság Unió, amely szintén mindvégig elutasította a hasonló felkérést, és inkább a jobboldallal kormányzott.
Marad hát a parasztpárt. A baj csak az, hogy a hatalom jó dolog, de az európai uniós csatlakozás küszöbén egy ilyen szövetség mindenütt hatalmas kolonc az ambiciózus tagjelölteknek.