Huntington professzornak A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyve már 1996-ban előre jelezte azt a politikai helyzetet és átalakulást, amely a szemünk láttára következett be. Koncepciója kezdettől fogva élesen polarizálta a tudományos közvéleményt, ám a diagnózisa sajnos számos vonatkozásban helyesnek bizonyult. Az alábbi cikk arra vállalkozik, hogy a 650 oldalas mű alapján mutassa be Huntington iszlámról alkotott képét.
1. Az iszlám kihívás
Kétségtelen, hogy pillanatnyilag a Nyugat számára az iszlám jelenti a legnagyobb kihívást.
Az iszlám súlyának érzékeltetésére álljon itt a 25 legjelentősebb mozlim ország neve: Irán, Irak, Törökország, Pakisztán, Banglades, Indonézia, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Líbia, Afganisztán, Egyiptom, Szudán, Azerbajdzsán, Tádzsikisztán, Tunézia, Szíria, Csecsenföld, Marokkó, Jemen, Üzbegisztán, Libanon, Jordánia, Kuvait, Palesztina, Türkmenisztán.
1980-ban még csak a világ népességének 18 százaléka volt muzulmán. Ez a szám 2000-re 20 százalék fölé emelkedett, 2025-re pedig elérheti a 30 százalékot. Hosszú távon Mohamed a nyerő, mondják sokan. A népszaporulat az iszlám országokban – különösen a Balkánon, Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában – jóval nagyobb, mint a környező országokban és mint általában az egész világon. Például Egyiptomban 1965 és 1990 között a lakosság száma 29,4-ről 52,4 millióra emelkedett. Ez 2,3 százalékos évi növekedés. A Maghreb (Marokkó, Algéria, Tunézia) népessége pedig 29,8 millióról 59 millióra nőtt ugyanezen idő alatt.
Miközben Európa elöregedési gondokkal küszködik, a muzulmán népesség irigylésre méltóan fiatal emberekből áll, és még inkább fog állni. A jelentős demográfiai hullámnak köszönhetően felduzzad a tizen- és huszonéves korosztály, s ez óriási tartalékot jelent a mozlimoknak.
A papírforma szerint az iszlám népesség növekedése az egyik fő előidézője azoknak a konfliktusoknak, amelyek a muzulmánok és más népek közötti határvidékeken bekövetkeznek. A népesség növekedése és a gazdasági stagnálás együttesen idézik elő a Nyugatra irányuló migrációt, miáltal az érintett országokban a bevándorlás fölöttébb kényes és fontos kérdéssé válik. Ez a demográfiai hullám várhatóan csak a XXI. század második, illetve harmadik évtizedében kezd majd csitulni, addig erősödik.
Az Iszlám Újjászületés mozgalma szintén az említett demográfiai hullámon alapul, és olyan törekvést jelent, amely:
– megkísérli az iszlám törvényeivel felváltani a nyugati törvényeket;
– bátorít a vallásos nyelv és a vallásos szimbólumok használatára;
– pártolja az iszlám oktatás kiterjesztését az állami iskolákban;
– iszlám iskolákat létesít;
– erőteljesen hangsúlyozza az iszlám viselkedésformákat;
– határozott ellenzéki szerepre törekszik a világi kormányzatokkal szemben;
– eredményesen dolgozik az iszlám államok és társadalmak közötti nemzetközi szolidaritáson.
Egyik jellemzője, hogy kemény magja diákokból és értelmiségiekből tevődik össze. Az aktivisták között valószínűleg igen nagy számban vannak jelen az adott országok lakosságának legjobban kiművelt és legértelmesebb fiatal emberei, köztük orvosok, ügyvédek, mérnökök, tudósok, tanárok és közhivatalnokok, több mint 50 százalékuk elit egyetemekről vagy magas technikai színvonalat képviselő területekről jött.
Az iszlám csoportok máris olyan „civil” társadalmat hoztak létre számos országban, amely nemritkán kiszorította a világi társadalom gyengén működő intézményeit.
Egyfajta „vallási jóléti állam” keletkezett a „világi államon” belül, amely jól szőtt hálózaton keresztül nyújt szolgáltatásokat egy-egy országnak, beleértve az iskolákat, a kórházakat és az egyetemi színvonalú intézményeket. Mindezek mellett az iszlám olyan szociális szolgáltatásokat is képes nyújtani, amelyeket leginkább a XX. század első évtizedeiben működő amerikai politikai gépezethez lehetne hasonlítani.
2. A Nyugat mozlim szemmel
A Nyugat a mozlimok szemében nem mintaképnek, hanem éppen ellenkezőleg, rossz példának számít. Olyan agresszornak tekintik, amely uralkodni akar az egész világ felett.
A muzulmánok egyetértenek abban, hogy a saját kultúrájuk és a Nyugat kultúrája között alapvető különbségek vannak. „Másak a gyökereink, más a történelmünk, jogunk van ahhoz, hogy a jövőnk is más legyen – mondják. – De jönnek az amerikaiak, és azt akarják, hogy mi is olyanok legyünk, mint ők… Semmit nem tudnak a mi értékeinkről és kultúránkról… Ránk akarják erőltetni a magukét…”
Ezek után igazán nem számíthat meglepetésnek az a jelentős magatartás-változás, amely az utóbbi évtizedekben következett be a muzulmán kormányok nyugati kapcsolataiban.
Annak idején az első posztkoloniális kormányok még igyekeztek követni a Nyugatot politikai és gazdasági téren. Később ezeket fokozatosan kevésbé Nyugat-barát, sőt Nyugat-ellenes kormányok váltották fel tíz országban: Irakban, Líbiában, Jemenben, Szíriában, Iránban, Libanonban és Afganisztánban. Kevésbé drámai formában ugyanez történt Tunéziában, Indonéziában és Malajziában is.
Olyan hatalmas indulattal és mozgalommal állunk szemben, amely messze túlmutat az egyes országok és kormányok problémáin. Nem kevesebbről van szó, mint a civilizációk összecsapásának első lépéseiről. Ősi riválisunk – a történelemben gyökerező okokból fakadóan – ellenségesen viszonyul a mi judeokeresztény örökségünkhöz, világias jelenünkhöz, illetve mindkettő világméretű terjeszkedéséhez.
Nem azért támadják a Nyugatot, mert tökéletlen, mert rossz vallást követ, hanem mert semmiféle vallást nem képvisel. A muzulmánok szemében a Nyugat szekularizációja, hitetlensége és ebből következő erkölcstelensége sátáni mételynek minősül.
A világi és a vallási értékek ellentéte, az iszlám és a keresztény világ történelmi rivalizálása, valamint a Nyugat tényleges hatalma iránt érzett féltékenység növekvő ellenszenvhez vezetett, amelyet felerősítettek a Nyugat erőteljes posztkoloniális törekvései, valamint a Közel-Kelet politikai átstrukturálására tett eredménytelen kísérletei. Mindehhez járul az a sok keserűség, megaláztatás és vereség, amelyet az iszlám az izraeli–arab háborúk, az Öböl-háború stb. során volt kénytelen elszenvedni a Nyugattól.
3. Az iszlám nyugati szemmel
Nézzük most a két civilizáció rendkívül problematikus viszonyát ellenkező irányból, nyugati szemmel.
A Nyugat szempontjából az iszlám civilizáció országait három kategóriába lehet sorolni: barátok, ambivalens lavírozók és ellenséges országok. Természetesen ennek a három kategóriának a kritériumai keverednek, átmennek egymásba, illetőleg tünetértékűek azok a folyamatok, amelyek során az egyes országok az egyik kategóriából a másikba kerülnek át. Különösen két ország átalakulásai bizonyultak eddig előjelértékűeknek: ez a két ország Irán és Törökország.
Irán kezdetben a Nyugat barátjaként viselkedett, kölcsönös volt a jó viszony. Uralkodója, Reza Pahlavi sah jó szándékú, szédületes ívű, felvilágosult modernizációs programja azonban mégis az általa kellően számításba nem vett vallás, az iszlám kőkemény ellenállásába ütközött. Programja fatális melléfogásnak bizonyult.
A nép 1979-ben felkelt ellene, kitört a hosszabb ideje érlelődő forradalom, és Khomeini ajatollah, a nagy tekintélyű főpap, aki korábban száműzetésben élt, Franciaország vendégszeretetét élvezte, egyszer csak jött, és biztosan győzött. A sahnak pedig, bármennyire népe gazdasági és politikai fellendülését kívánta is szolgálni korábban, szégyenszemre buknia és távoznia kellett azért, mert naivnak bizonyult: alábecsülte az iszlám hatalmát Perzsia népe felett, félreismerte a saját népét, hiszen olyan fejlődési útra kívánta terelni, amelyet az nem kívánt, mert lényétől teljesen idegen volt.
A forradalmat követően a már iszlám Irán és korábbi jó barátja, a Nyugat között civilizációközi, kváziháború kezdődött. Azért nevezhető kváziháborúnak az, ami történt, mert:
– Irán csak a Nyugat egy részével vette fel a harcot;
– bár nem voltak folyamatosak az erőszakcselekmények, mégis háborúról beszélhetünk, hiszen Khomeini idejekorán kijelentette: Irán hadban áll Amerikával.
A folytatás sem alakult másként. Khomeini után Rafszandzsani elnök jelentette ki: az irániaknak fel kell szerelkezniük támadó és védő célokat szolgáló vegyi, bakteriológiai és radiológiai fegyverekkel. Ez meg is történt.
Közben az évek során Peking alig titkoltan Irán legnagyobb fegyverszállítójává nőtte ki magát, s az atomfegyverek kifejlesztése terén is bizalmas együttműködés alakult ki közöttük. A 90-es évek közepére azután már három ország, Irán, Kína és Pakisztán között jött létre de facto szövetség, amelynek bevallott célja: szembeszállni a Nyugattal, közös biztonsági lépéseket tenni Indiával szemben, és visszaszorítani Közép-Ázsiában mind a török, mind pedig az orosz befolyást. Így vált a korábbi barát ellenséggé.
Érdemes szemügyre venni hasonló szempontból Törökország tanulságos esettörténetét is, amely arról szól, hogyan lett az ellenségből barát, vagyis éppen a fordítottja az előző történetnek.
Musztafa Kemal Atatürk az 1920–30-as években gondosan kiszámított reformsorozattal elfordította nemzetét az oszmán–muzulmán múlttól. Atatürk vaskézzel homogén nemzetállamot kovácsolt Törökországból az úgynevezett hat nyílvessző segítségével: populizmus, republikanizmus, nacionalizmus, világiasság, etatizmus, reformizmus. Ezeknek rendelt alá mindent, gazdaságot, politikát és kultúrát egyaránt. Még az írást és az öltözködést is sikerült megreformálnia.
A második világháború alatt Törökország fenntartotta semlegességét, majd a háborút követően eredményesen lobbizott a NATO-tagságért, amelyet 1952-ben elnyert. Ezek után a NATO a Nyugat keleti védőbástyájává építette ki Törökországot – óriási pénzek befektetésével. Jelenleg közel áll az EU-tagság elnyeréséhez.
Így lett a korábbi oszmán ellenségből – nem kis önellentmondás árán – a Nyugat „barátja” és szövetségese, amelyet egyébként egyre jobban kísért a saját mozlim múltja és jelene. Hiszen utóvégre is Törökország muzulmán állam, bár egyszersmind nyugati demokrácia is. Továbbá a kaukázusi és közép-ázsiai erőegyensúly egyik pillére. Végül is jelenleg az „eszével” a Nyugat felé, ámde a „szívével” az iszlám felé hajlik.
1995-ben a NATO főtitkára kijelentette, hogy a Nyugat számára az iszlám fundamentalizmus legalább olyan veszélyes ellenfél, mint egykor a kommunizmus volt. A Clinton-kormányzat egyik igen befolyásos tagja pedig egyenesen a Nyugat globális riválisának nevezte az iszlámot.
4. Összecsapások és dzsihád
Az iszlám civilizációhoz tartozó államok nemcsak a Nyugattal versengenek, hanem egymással is. Mindenekelőtt Indonézia, Egyiptom, Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia és Törökország versengéséről van szó: mind a hat ország az iszlám civilizáció „magjává” kíván lenni. Ez azonban eddig egyiküknek sem sikerült. Vegyük sorra, miért nem.
Indonézia mint a legnagyobb muzulmán állam, túl messze fekszik az arab központtól, az iszlám világ peremén helyezkedik el.
Egyiptom éppen ellenkezőleg, az iszlám civilizáció közepén, stratégiailag fontos helyen terül el, ám nagyon szegény ország, gazdaságilag a nyugati irányítású nemzetközi szervezetektől és az olajban gazdag arab államoktól függ.
Irán kellő méretű, centrális elhelyezkedésű, történelmi hagyományai jelentősek, olajforrásokban gazdag, de az iszlám síita irányzatához tartozik, amely az iszlám világ mindössze tíz százalékát képezi.
Pakisztán lakóinak száma jelentős, a fekvése is fontossá teszi, de szegény állam, etnikailag és regionálisan megosztott, politikailag instabil.
Szaúd-Arábiából ered az iszlám. A birtokában vannak a világ legnagyobb olajlelőhelyei, óriási pénzügyi befolyással bír, de a lakossága viszonylag csekély, és földrajzi, katonai szempontból sebezhető.
Végül Törökország kellő történelmi háttérrel bír, lakóinak száma jelentős, meghatározó katonai és gazdasági erőt képvisel, de még az Iszlám Konferencia alapító tagja sem lehetett, mert alkotmánya a világiság iránti elkötelezettséget írja elő. Vagyis világi államként határozza meg magát.
Mind a felsorolt államok belső jellemzőiben, mind pedig egymáshoz való viszonyukban világosan megmutatkozik az iszlám ereje és gyengesége.
Szerencse, hogy a muzulmán és a nyugati közösségek csak kevés helyen, a Balkán bizonyos térségeiben érintkeznek egymással közvetlenül. Így azután egyetlen olyan konfliktus zajlott le a közelmúltban, mégpedig a horvátok és a bosnyákok között, amely kimondottan a Nyugat és az iszlám találkozásánál fellépő törésvonal mentén alakult ki.
Ennél jelentősebb összecsapás volt a muzulmánok és a Nyugat között az Öböl-háború, amely villámgyorsan alakult át olyan civilizációk közötti háborúvá, amelyben az iszlám sérthetetlensége volt a tét.
Egyiptomi, szíriai, jordániai, pakisztáni, malajziai, afgán és szudáni iszlám fundamentalista csoportok szerint ez az összecsapás a „keresztesek és cionisták” háborúja volt az iszlám vallás és civilizáció ellen, és az „iraki népet sújtó katonai és gazdasági agresszió” miatt nyíltan Irak mellé álltak.
Ugyanakkor az igazság kedvéért idéznünk kell a Koránt, amelyben Mohamed egy összecsapásból hazatérve kinyilvánítja: „Visszatérünk egy kis szent háborúból (dzsihád), hogy hozzáfogjunk a nagy szent háborúhoz (moudzsahada), melyet önmagunk ellen folytatunk, belső aszkézis segítségével.” Ez arra mutat, hogy kezdetben a muzulmán kegyesség a belső háborút nevezte nagynak és nem a külsőt.
A muzulmán országok erőszakos megoldások iránti permanens vonzalmáról tanúskodik például az is, hogy ezen országok katonai arányszámai, az ezer főre jutó katonák száma és a katonai ráfordítások indexei (az ország vagyonához viszonyított katonai arányszámok) a korábbi években jóval magasabbak voltak, mint más országok hasonló mutatói. Körülbelül kétszer akkorák, mint a keresztény országokéi.
5. Az iszlám és a Nyugat a jövőben
Annyi bizonyos, hogy a XXI. század első évtizedeiben számíthatunk a nem nyugati civilizációk erejének és kultúrájának folyamatos erősödésére és újjászületésére. Biztosnak tűnik az is, hogy ez az erőnövekedés destabilizáló hatással lesz a Nyugat által irányított jelenlegi nemzetközi rendszerre.
Mivel jelenleg Amerika az egyetlen szuperhatalom, a közelebbi és távolabbi jövőben főként iszlám–amerikai ütközések prognosztizálhatók, amelyek hatása, amiként eddig is, átgyűrűzik Európára.
Tehát ha nem változik semmi, akkor valószínűleg öszszecsapások várhatók a két civilizá
Regős Gábor
Kamatot vághat a Fed, erre érdemes lesz figyelni
