Megosztja Amerikát a válaszadás módja

Miközben a világ közvéleménye egyes elhamarkodott nyilatkozatokra reagálva és a média sugallatának engedve arra készül, hogy az Egyesült Államok bármelyik pillanatban súlyos katonai csapásokat hajt végre Afganisztán ellen, a washingtoni kormányzaton belül is ellentétek feszülnek a válaszadás mikéntjével kapcsolatban, s úgy tűnik, egyelőre a mérsékelt álláspont kerekedett felül.

Biztonságpolitikai elemzők a szeptember 11-i tragédiát követő napokban tartottak a leginkább attól, hogy az amerikai adminisztráció belpolitikai nyomásnak és egyszerű bosszúvágynak engedelmeskedve esetleg robotrepülőgépekkel árasztja el Afganisztánt és minden, a terroristákat potenciálisan támogató, valódi célpontokkal (katonai létesítményekkel, kormányzati épületekkel) rendelkező államot. Még egyáltalán nem volt tisztázott, hogy a texasi és republikánus ifjabb Bush miként reagál az áramütésre, de kormányának – amelyben „héják” és „galambok” egyaránt helyet fogalalnak – a reakciója sem volt előre kiszámítható.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a legradikálisabb – mondhatni forrófejű – opciók egyszerűen nem állhatnak egy felelős nagyhatalom rendelkezésére, ám a történelem már látott hasonló esetet. A váratlan, korábban nem tapasztalt merészségű és áldozattal járó akció igenis olyan hatással lehetett az amerikai döntéshozatalra, hogy abban kétségtelenül felmerült az azonnali – mondhatni csípőből történő – visszacsapás lehetősége. Ezúttal azonban nem így történt, noha az előző liberális demokrata – a „papírforma” szerint békésebb megoldásokat szorgalmazó – elnök, Bill Clinton éppen egy terroristatámadásra válaszul néhány napon belül rendelt el támadást Oszama bin Laden afganisztáni rejtekhelyei és egy szudáni vegyigyár ellen – természetesen teljes kudarccal.
Bush kormányában a válaszadás mikéntjéről elsősorban Donald Rumsfeld védelmi miniszter (a Ford-kormányzatban már betöltötte ezt a posztot) és Colin Powell külügyminiszter (az idősebb Bush idején az Öböl-háború alatt vezérkari főnök) között érzékelhető ellentét. Érdekes, hogy éppen a katonai tapasztalatokkal telt Powell üt meg óvatosabb hangot, míg Rumsfeld inkább a katonai megoldás híve. A terrorizmust Washington szerint támogató országok katonai megbüntetésének terve ütközik itt egy olyan állásponttal, amely akár az amerikai külpolitika és támogatási rendszer felülvizsgálatához is vezethet végső soron.
Abban aligha van vita, hogy a jelen támadás tetteseit és szervezőit, esetleges támogatóit meg kell büntetni. A kérdés inkább úgy merülhet fel, hogy ezt a megszokott módon hajtsák-e végre (ágyúval verébre stratégia, amely a valódi tettesek esetleges menekülésével, viszont ártatlanok halálával járhat), vagy hosszabb távon, jóval óvatosabban, az újabb akcióknak elejét véve gondolkodjanak és cselekedjenek. Ez utóbbi esetében mindenképpen szükséges lesz a terroristák indítékainak mélyreható vizsgálata is.