Min tűnődik Mester Ákos

Én nem tudom, érdemes-e megemlítenem, hogy Mester Ákossal (azonkívül, hogy egyszer megdicsértem Princz Gáborhoz való hűségéért) mint egyedi, szellemi lénnyel sohasem foglalkoztam sem gondolatban, s különösképpen nem írásban. Az általa képviselt típus ugyanis untat, s némileg zavar, még akkor is, ha ő maga típusalkotónak tekinthető. Személyét szóban vagy írásban nem minősítettem, politikai vonzalmait nem vitattam, csupán (és néha) az általa jegyzett lap, a 168 Óra egyes megnyilvánulásaival kapcsolatban élcelődtem a Magyar Nemzet hasábjain, mondandómat idézetekkel (tényekkel) alátámasztva. Általában a lap túlfűtöttségét és ideológiai buzgalmát éreztem mulatságosnak, elsősorban azért, mert szerkesztői és szerzői szívesen tetszelegnek a független, elfogulatlan, hűvös, szakmáját kiválóan értő értelmiségi szerepében, miközben indulataik, térítő buzgalmuk és mani-pulatív szándékuk gyakran anynyira elragadja őket, hogy a hírlapírás mesterségbeli minimumának megfelelni is képtelenek.
Ezt az állításomat fogadják el visszautalásként; ezért és csakis ezért tréfálkozom időnként a stiláris sznobizmusra is hajlamos 168 Órával, mindig konkrét esetet taglalva, s egy idő után az ismétlődő konkrétumokat általánosíthatónak tekintve.
Mester Ákos viszont több alkalommal is figyelmet szentelt személyemnek; röpke büszkeség fog el, hogy egyszer-kétszer, a maga sajátosan hűvösre hevített stílusában vezércikket is írt rólam, elborzadva, számára gyűlöletkeltőnek tetsző, egyébként értékelhetetlen újságírói tevékenységemtől. Saját fontosságának tudatában a humor ingoványába sohasem tévedt. Elítélt. Nem idézett, nem példálódzott sokat, legfeljebb megragadott egy-egy mondatot, s szelíd rókamosollyal levonta a következtetést: ő tűnődik, én gyűlölködöm. Ez a mesteri attitűd (amit az olvasó általában el is fogad, hiszen épp erre megy ki a játék), hogy az elegáns áll szemben a brutálissal, az elfogulatlan a belebódulttal.
Ez az attitűd most megváltozott.
Még nyár közepén idéztem és kommentáltam egy tipikus 168 órás olvasói levelet, amely Kokó kiütéses vereségét a magyar világbajnok „nagyképűségével”, a „Fidesz-fiúkra” emlékeztető arroganciával magyarázta, s ezzel az elképesztő (és zavaros) mondattal zárult: „...akkor este sokunk kezét vezérelte egy argentin fiú.” Ez magyarra lefordítva annyit jelent, hogy a derék olvasó Kokóval együtt szívesen pofán csapná a világbajnoki ringnél drukkoló Orbán Viktort is. Mester a fentieket méltató írásomon annyira felindult, hogy finnyás volta ellenére válaszlehetőséget kért (a folyton jobbra tolódó) Magyar Nemzettől. Kérésének lapunk természetesen eleget tett, de a 168 Órában már korábban megjelent Ne sírjál, Kiskokó című Mester-műnek a másodközlésére, amelyet Mester elvárt volna tőlünk, nem vállalkozott. Ezáltal M. Á. nem nyugodott meg, hiszen tudta, hogy Kokó megszégyenítésével lapja kapitális bakot lőtt. Ezután a 168 Órában is „mosta kezeit” – hogy némi humorral éljek – az én véremben. (Így fogalmazott: „...nem az a baj Kristóf írásával, hogy szégyentelen és gyenge. Ideggyenge.” Aztán nem árulta el, hogy mi a baj.) Felrótta a Magyar Nemzetnek, hogy nem hozta le fent említett írását, mondván: ha ezt tesszük, világosan kiderül, mi az ő nézete Kokóval kapcsolatban, s akkor összedől a prekoncepciónk.
Elolvastam hivatkozott írását, s stiláris, logikai elemzés után arra a meghökkentő felismerésre jutottam, hogy Mester Ákos eszmefuttatásában (csíraként, magként, vírusként) mindaz benne rejlik finoman, elegáns (ezüst)róka módra, amit aztán a 168 Óra vehemens olvasója gátlástalanul kifejtett. Mester így vigasztalja Kiskokót: „...lehet, hogy a Papának segíteni fog ez a vereség. Mert az is lehet talán, hogy nemcsak magabiztos volt, hanem túlságosan is az. »Zöld mosolyával« addig bosszantotta... a kihívóját, amíg ezzel kihívta maga ellen a sorsot is.” E „nagypapásan bölcs” vigasztaló szavak azt sugallják, szuggerálják, hogy Kokó nagyképű volt. Ezzel szemben a szakember (Füzessy Zoltán) azt mondja: „Óriási lélektani hadviselés volt Kokó viselkedése, szó sem volt nagyképűségről.” Kérdem én csendesen, miként Mester Ákos szokta: a hidegfejű Jágó mire bírja rá Othellót azzal, amit a fülébe sugdos? Megfojtja Desde-monát. Csoda tán, hogy a 168 Óra túlhevült olvasója az arrogáns Fideszszel, az argentin fiú kezét használva, szívesen tenne valami hasonlót? Jágó, bocs, Mester ezért vigasztalja így Kiskokót: „...hogy vannak fontos kudarcok... Mindenkinek tudnia kell, aki azt hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen... Olyan felismerés ez, amely nem néhány menetre szól, és nem csupán a ring sztárjainak.” Nos, kik ezek a legyőzhetetlenségükben hívők, akikre a Kokó-féle vereség példázata vonatkozik? No, kik? Jágó nem mondja ki, de Othelló érti.
Mester Ákos – miután megállapítja, hogy a radikalizálódó szélsőjobb sajtóklub (amelynek én nyilván illusztris tagja vagyok) annyira vágyik az erkölcsi fölényre, hogy „már nem riad vissza semmitől”, váratlanul elveszíti az idegei (és sorai) feletti uralmat, s engedi kibújni a szöget a zsákból, ekként: „a tiltakozásnak nincs sok értelme. Csak... a reménykedésnek: nem mi fogjuk elveszíteni a fejünket, hanem ők fognak megtanulni veszíteni. Mondjuk: jövő tavasszal.”
Miben reménykedik a független, elfogulatlan Mester? Tán csak nem abban, hogy ez a „nagyképű banda” elveszíti a választásokat? Ej, ej! Így viselkedik egy higgadt, elegáns úriember? Dehogy! Így a tyúkólba visszakívánkozó (ezüst)rókakoma viselkedik.
Hogy ebbe miért kell belekeverni Kokót? Talán azért, mert amikor a világbajnoki címet elnyerte, ott állt a ring mellett Orbán Viktor is? Én nem tudom.