Pákozd romjai

Százötvenhárom évvel ezelőtt ezen a napon vívták a pákozdi csatát. Nem volt igazán nagy csata (a sztálingrádi például nagyobb volt), de nekünk, magyaroknak, mérföldkő, amolyan totemoszlop, büszkén és emelkedetten gondolunk rá, ahogyan Móga János altábornagy néhány ezer kaszás-kapás népfelkelővel és nemzetőrrel elzavarta Jelacic báró rabló-fosztogató bandáját, amely aztán futott Bécs felé, a gyáva…

Vagy két hónapja jártam a legendás dombokon, kőhajításnyira a Velencei-tótól. Emlékezetes volt. A domb tetején álló emlékmű úgy nézett ki, mint amelyet megelőzően kartácstűzzel szétlőtt volna a horvát tüzérség, szétmálló, leomlott, elemeire töredezett márványlapok, kétségbeejtő állapotú lépcsők, felismerhetetlen feliratok. Ha szovjet katonai emlékmű nézne ki ma így az országban, abból valószínűleg diplomáciai jegyzékváltás lenne…
Ijesztő és elszomorító.
Jó hónappal ezelőtt a televízió is mutatta az elborzasztó mementót, a riporter megjegyezte, a mai ünnepre mindenesetre valamit kitalálnak az illetékesek, valószínűleg nemzetiszín zászlóba bugyolálják az obeliszk egészét, ne lássa a hálás utókor önmagát. Talán még valamilyen illetékes elvtárs is nyilatkozott községtől, megyétől, hogy az egészről nem ők tehetnek, hanem az időjárás, a környezet és a cement minősége, meg a lelketlen költségvetés, amely elsajnálja a pénzt a nemzeti emlékhelytől, szakadna rájuk az elöljáróság.
Nem volt igazán hiteles a nyilatkozó, ha én vagyok a riporter, legalább úgy megszorongatom, mint Móga Jani bácsi annak idején a betolakodókat. Megszorongatásról azonban szó sem volt, érintett illetékes szépen kihátrált a riportból, csak a csonka és szánalmas obeliszk maradt ott, meg a kérdés: ennyi nekünk Pákozd?