Tisztelt Szerkesztőség!

Az ellenségfantomok ellen
Egy „cafatokra szaggatott provokátor” csendes megjegyzései

Engedtessék néhány csendes megjegyzés Csontos János kapisztráni hevületű, provokátorriogató, néminemű hazapufogtatástól sem mentes írásához (2001. szeptember 7.). Csontos nem tartja kizártnak, hogy Gyulay Endre éppen az én Állami mozdony halleluja-kocsival című, a Magyar Hírlapban (2001. augusztus 31.) megjelent interjúmra reagálva „lendült offenzívába”, s jelentette meg – szerintem remek – körlevelét, kiegészítve tucatnyi könyörgésmintával, amelyek egyikének megfogalmazása igen-igen szerencsétlen. Én bizony kizártnak tartom. Elsősorban azért, mert Gyulay püspök atya mindig valamiért és sohasem valami vagy valaki ellen szokott körlevelet kiadni. (Éppen ezért nagyon kínos ez a „kakukktojás” könyörgésminta.) Ami a halleluja-kocsit illeti: az interjú címét a riporter adta, én pedig idéztem Wildmann Jánostól, aki („Halleluja”-kocsi című írásában) pedig a német evangélikus egyház egykori prézesétől idézi. Wildmannak ez az írása abban az Egyházfórumban (2001. 3. sz.) jelent meg, amelyet az Egyházfórum Alapítvány ad ki, amelynek elnöke Gyulay Endre, aki – felteszem, nem örült neki nagyon – nem hozta szóba a halleluja-kocsit. Talán azért, mert érzett valami igazságot Wildmann írásában, talán azért, mert jobban szereti a dialógust, mint a Csontos János által művelt letámadást.
Csontos szerint posztkommunista bravúrpublicisztikában egyfelől összeforrasztom az államot és egyházat, másfelől bagatellizálom a Szent István-i hagyományokat. Ha valaki figyelmesebben elolvassa írásom, tapasztalhatja, egyiket sem teszem. Ami a összeforrasztást illeti, megpróbáltam – mint vallásszociológus – eléggé árnyalt választ adni (már amennyire ezt egy napilapinterjú megengedi) Tölgyesi Gábornak arra a kérdésére, hogy mi szüksége van az egyházaknak ennyire összeölelkezni a világi hatalommal. Tehát a szétválasztottak viszonyáról beszélgettünk, amelyben – a pozitív fejleményeken kívül – én is tapasztalok sokunkat aggasztó mozzanatokat. Ami pedig Szent Istvánt illeti, Csontos úgy véli, hogy irritál minket a korona utaztatása. Ha zavarnak is sokunkat ennek egyes ideológiai-politikai felhangjai, messzemenően nem vagyok ellene, sőt magam is aktív részese voltam ilyen akciónak: amikor a Szent Korona Pécsre érkezett, a püspök felkérésére előadást tartottam a székesegyházban (nem először és nem utoljára ilyen helyen és alkalommal). Az interjúban egyébként kijelentem, hogy „Szent István alakjában a szentség és államiság összefügg”, s hogy „nagyon ízlésesen lehetne konszenzust teremteni a különböző világnézetű, beállítottságú emberek között augusztus 20-a ünneplésében”. Továbbá csendesen megjegyzem, hogy az interjúban mondandóm lényege valami más volt: az, hogy a keresztény nem feltétlenül szinonimája a konzervatívnak, a jobboldalinak és nemzetinek, mert az ennél sokszínűbb, gazdagabb, izgalmasabb. Ott vannak köztük a derék liberálisok, a derék szociáldemokraták, a derék baptisták, és még sokféle pártállású, mentalitású, felekezetű jóakaratú ember.
Tizenegy éve (1990. október 27.) éppen a Magyar Nemzetben jelent meg Falrafestett kurzus? című, Romeltakarítás közben alcímű, úgy vélem, máig aktuális írásom. Ne fessük falra az ördögöt, sem a keresztény kurzust, sem a liberálist, sem a többi, gyenge identitásunkat erősítő ellenségfantomot. Ami viszont mindezekből mégiscsak jelen van mint épülő demokráciánk mellékterméke, az bizony legyen vizsgálódás és közbeszéd tárgya. A magam részéről szívesen beszélgetek erről a Magyar Nemzet munkatársával is. Kamarás István szociológus, a Veszprémi Egyetem habilitált docense

Őszintén sajnálom, hogy Kamarás István magára vette azt az inget, amely a „tetemcafatozó” (mint tudtomra adták, a reformátusoktól eltanácsolt) Majsai Tamásra illik. Lehetséges, hogy önkritikát kell gyakorolnom, mert a halleluja-kocsit fölösleges motívumként belekevertem az írásomba – itt és most szeretném tehát leszögezni: Kamarás István munkássága az én szememben mindenféle „szélsőliberális” olvasattól, sőt az általam bírált esszéstílustól is távol áll. Őt tehát senki nem nevezte provokátornak, még kevésbé szaggatta cafatokra. E konkrét esetben viszont a Magyar Hírlap a valóban korrekt interjúra ráültetett egy harcosan antiklerikális szerkesztőségi vezércikket, ahol Kamarás – ezek szerint kölcsönvett – metaforáját bunkóként használták Gyulay Endre és a katolikusság ellen. Erről a vallásszociológus nem tehet. (Nem ő tehet.) Értelemszerűen – egyébiránt higgadt hangvételű cikkemben – a „posztkommunista bravúrpublicisztikákat” sem Kamarásra értettem, így a kapisztráni hevületű letámadás indulatos és igaztalan vádját ezúton keresztényi módon megbocsátom neki. Tisztázó töprengésre felekezeti hovatartozástól függetlenül mindig szükség van, s magamat sem érzem távol a dialógusra való hajlandóságtól. Azt viszont szívesen venném a jeles tudóstól, ha – mint az ebből élő, a nyelvre kényes közírót – fölvilágosítana a „hazapufogtatás” mibenlétéről. A hazát pufogtatom? Esetleg hazafelé pufogtatok? Előre is köszönöm a szófejtést: Csontos János


A nem konzervatív értékközvetítéséről, nemzeti érzületéről és kiegyensúlyozottságáról elhíresült Magyar Narancs c. „SZDSZ közeli” lap ismét a bulvárszint mélységeivel és az álbotrányok magasságaival kívánja nem túl magas példányszámát magasabbra tornázni. Ezt célozza most Majsai Tamás Dávid és Jonatán Egyházak, keresztények, Biblia és homoszexualitás című, két részben megjelent (X. évfolyam 35–36. szám) irománya. A MaNcs olvasottsága jelzi, hogy a közvélemény igazából csak Csontos János Magyar Nemzetben megjelent, joggal felháborodott reagálásából értesült e „vadnarancsos” teológiai perverzióról. (Magyar Nemzet, 2001. szept, 7.) Információ hiányában sajnos Csontos János is készpénznek veszi a MaNcs-cikk aláírásában közölteket: „Majsai Tamás református lelkész, teológiai tanár.”
Majsai Tamás pszichopatológiai öndiagnózisának is alkalmas írásával részletekbe menően ránk nézve lenne méltatlan foglalkozni, annyit azonban megjegyzünk, hogy a történelmi egyházakról, a magyarságról és millenniumról vallott nézetei a mindent szétrombolni akaró, szélsőségesen libertinus idológiai terrorizmus eklatáns példája. A homoszexualitást felmagasztalni és azt az Isten országába, a krisztusi üdvösségbe belopni kívánó álláspontja tökéletesen ellentétes nem csupán a kereszt(y)én tanítások összességével, de a Bibliával, Istennek az Ó- és Újszövetségben adott kijelentésével is.
Homoszexuálisok vannak, ez ténykérdés, ahogy keresztyén álláspontunk szerint ez betegség és bűn egyszerre: bűn a betegségben és betegség a bűnben. Majsai Tamás most ezt az állapotot akarja tökéletes erénynek és állapotnak beállítani hiteltelenül, ártó, diverzáns szándékkal. A lényeg, hogy időzített ideológiai pokolgépe minél nagyobbat robbanjon, s minél több értéket, igazságot, életakarást pusztítson el nemzetben és egyházban.
A minősíthetetlen hangvételű és tartalmú MaNcs-cikkek aláírása ellen („Majsai Tamás református lelkész, teológiai tanár”) joggal tiltakozik a Magyarországi Református Egyház és annak minden jóérzésű tagja.
A helyzet ugyanis az, hogy Majsai Tamás nem református lelkész, s nem református teológiai tanár. Majsai 1974–1979 között valóban református teológiát végzett, ezt követően segédlelkészi, illetve beosztott lelkészi szolgálatot teljesített a zsinati irodán, valamint a zsinati levéltárban. Ezt követően Isaszegen volt beosztott lelkész 1985–1993 között. Ez utóbbi állásáról 1993. június 30-án lemondott, majd 1993. július 10-én hivatalosan kérte rendelkezési állományba helyezését. Egyházi törvényünk szerint ezt követően öt esztendőn belül kérnie kellett volna lelkészi jellegének hatályban tartását, amit elmulasztott. Zsinati tájékoztatás szerint lelkészi nyugdíjjárulékot nem fizet, valamint egyik egyházkerületben sincs lelkészként „bekebelezve”. Így egyértelmű, hogy Majsai Tamás nem református lelkész. Ebből is nyilvánvaló, hogy így református teológiai tanár sem lehet. Információnk szerint jelenleg egy nem a történelmi egyházakhoz tartozó, ám „bejegyzett” vallásfelekezet teológiai főiskoláján előadó. Pápai Szabó György főtanácsos, a Magyarországi Református Egyház Dunamelléki Egyházkerületének szóvivője


Legyen a Himnusz mindenkié!
Nézem a tévéközvetítést augusztus 15-én Esztergomból, a Szent Korona ünnepéről. A szoboravatás után a Himnusz zárta a programot, természetesen a kiénekelhetetlenül magas verzióval. A feltűnően mély hangú műsorvezető, talán nem is sejtve, hogy mikrofonközelben szólózik, eleve egy oktávval lejjebb oldotta meg a kérdést. De hát mit csináljon egy átlag énekhanggal megáldott halandó? Vagy el sem kezdi, vagy a felénél leáll, netán ha fenn, a csúcsponton kibicsaklik a hangja, a legszebb pillanatban összekuncog a mellette állóval. Ugyanez a szituáció ismétlődött meg 20-án délután a Kossuth téren.
A „csúcs” este a Magyarország– Németország labdarúgó-mérkőzés volt. A német himnuszt újításképpen fiatal művésznő énekelte korrektül, szimpatikusan. A magyart Vikidál Gyula szöveg- és dallamhibákkal, tragikomikusan. Mintha a himnuszok megszólaltatásának minőségi különbsége már előrevetítette volna a számunkra nem éppen hízelgő végeredményt. Olvasom a Hajdú-bihari Napló augusztus 14-i számának 8. oldalán a „Megőrizni és összetartani” című írás bevezetőjét: „Meghatottan hallgatták a Himnuszt az Ady Akadémia idei kurzusának hallgatói. A határon túli magyar értelmiség számára ünnepi pillanatok ezek: nem gyakran van benne részük.” Mikor értjük meg, hogy a beszámolóban a „hallgatták” helyett az „énekelték együtt” lesz magától értetődő? Főleg, ha a magyar értelmiségről van szó, sőt a határon túliakról.
Jól emlékszünk az előző rendszer sztereotípiájára: „Az ünnepség a Himnusz hangjaival ért véget.” Ugyanis ebből a mondatból még nem derült ki, hogy Kölcsey egyáltalán jelen volt-e, vagy csak Erkel. Továbbá, hallgatva a Himnuszt, nem okoz akkora ideológiai dilemmát a kimondott imádság: „Isten, áldd meg a magyart.” Sajnos még ma is előfordul, hogy ünnepi alkalommal a Himnusz produkció. Olyan műsorszám, amit énekkarral előadnak, karnagy vezényletével. Mert még mindig valami megmagyarázhatatlan szemérmesség lengi körül az aktív bekapcsolódást. Vagy éppen a kiénekelhetetlenség biztos kudarca miatti félelem? Vagy ez mind együtt lehet az oka annak, hogy generációk szoktak le a Himnusz énekléséről.
Jól ismerjük a történetet. Rákosi kiadta a parancsot Illyésnek és Kodálynak, hogy új Himnuszt írjanak. Kodály bátor válasza egyértelművé tette nemzeti ereklyénk megmaradását: „Erkel Ferencnél még én sem tudok szebb zenét szerezni.” Életművének egyik kulcsmondatát – Legyen a zene mindenkié – aktualizálva mondjuk el: Legyen a Himnusz mindannyiunké! Ahogyan a templomi orgonistáink korálkönyvében, iskolai énekkönyvekben is megtalálható. Templom és iskola – első renden az egyházi iskola – volt az a két „műhely”, ahol a Himnusz az előző évtizedeket is győztesen vészelte át.
A Kossuth rádió az éjféli hírek után a jól énekelhető egyszólamú vegyes kari felvételt sugározza. Nem így az m1 tévécsatorna, amelyen, minden műsorzáráskor, most is csak a hallgatandó magas variáns szól. Bármennyire is tiszteletre méltó a Ferencsik János által általában szilveszter éjfélkor vezényelt monumentális, Hősök terei Himnusz, amely a maga idején, mivel végre szöveggel hallhattuk-láthattuk, a reveláció erejével hatott. A megújult helyszín miatt is ugyanitt készülhetne egy új, énekelhető felvétel. Hogy Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc egy lelki hullámhosszra hangolhasson mindannyiunkat. Berkesi Sándor, Liszt-díjas karnagy


Dr. Kovács Sándor, igazgató (Miskolci Egyetem, Bartók Béla Zeneművészeti Intézet): Sürgősen kellene nekünk egy tuba meg egy jó minőségű kürt. Az előbbi 2-3 millió forint, az utóbbi jó félmillió. Diáknak elviselhetetlenül sok, és még egy zeneoktatási intézmény költségvetését is alaposan megterheli. Az MLSZ-nek azonban, úgy hiszem, meg se kottyan. Hiszen Bicskei úr most vesz fel húszmilliót, sikeres tevékenysége elismeréseképpen. Gondolom, más is látta, amit én. A fiúk dicsőséges helytállását Grúziában, idehaza. Ahol ezt ilyen bőséggel honorálják, ott bizonyára másra is jut. Demagóg volnék? Kérem, gondolják végig. A magyar tubások újabban elképesztően jók. Akad egy fiatal, Szentpáli Roland, aki minden világversenyt megnyer. A többi magyar csak azért nem első, mert Szentpáli rendre elhalássza előlük az aranyat. Kürtöseink is sorra nyerik külföldön a zenei versenyeket. Pontos statisztikával szolgálnak. Elsősorban persze a Liszt Ferenc Zeneakadémián végzettek diadalmaskodnak. De a vidékiek sem maradnak el sokkal. Szóval a sokat emlegetett országimázsnak véleményem szerint a tubások és kürtösök sokat használnak, míg labdarúgó ifjaink... Nem fejezem be a mondatot. A következtetések önként kínálkoznak. Azt hiszem, nemcsak nekünk, miskolciaknak, de az országnak is hasznos, az évek során busásan megtérülő befektetés volna egy jó tuba meg egy kürt.
*
Dr. Szerdahelyi Katalin (Csurgó): A szeptember 5-i Nap-keltében balliberális újságírók prominens képviselői próbálták mindenáron kínos helyzetbe hozni, véletlen elszólásra bírni Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszonyt, az MDF elnök asszonyát. Nehezen nyeli le ez a csoport, az ellenzékhez erősen húzó szerkesztőség a Fidesz–MDF közti megállapodást, amit megértek, mert ez elegánsan, nem összevissza hazugságokkal, előre letagadásokkal történt, mint ahogy az MSZP–SZDSZ-paktumok szoktak történni. Így erősödött a polgári oldal, ami elvárhatólag nemcsak a választások kimenetelét, hanem Magyarország szellemi továbbemelkedését fogja jelenteni az elmúlt évtizedek süllyedéséből. A miniszter aszszony színvonalas, ragyogó válaszadása és különösen elegáns stílusa jó benyomást keltett bennem. A szövetségért ne aggódjanak az ellendrukkerek és mi, akik Magyarország jövőjéért aggódunk, igenis elvártuk ezt, s várjuk a többi polgári elkötelezettségű szervezettől is. Köszönjük, hogy a Fidesz és az MDF önös érdekeit alá tudta rendelni a nemzet érdekeinek.
*
Kárpáti Júlia (Budapest): Olvasom, hogy az isten személyesen (Medgyessy Péter) kijelentette: ,,hatalomra kerülésük után a jobboldalnak nem kell bosszútól tartania”. Hát, kérem szépen, ezúton szeretném közölni a miniszterelnök-jelölt úrral – ha olvassa eme hasábokat –, hogy köszönöm megnyugtató szavait, óriási kő esett le a szívemről. Már felkészü