A forradalom esete a szocialistákkal

Szerdán konferenciát tartott a szocialista párt, hogy tisztázza viszonyát az ötvenhatos forradalomhoz. A mérsékelt részvétel mellett rendezett tanácskozás Vitányi Iván szerint egy újabb elmulasztott lehetőség volt.

Úgy gondolná az ember, egy ilyen összejövetel előtt az MSZP tanácstermében mindenki az ötvenhatos koszorúzásról beszél. Arról, hogy a 301-es parcellánál előző nap kifütyülték Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert. De nem. A terem tele van kedélyességgel, de hát valamivel tele kell legyen, mert hallgatóság alig. Belép Nyers Rezső, és azonmód Jávor Pálról kezd diskurálni Bacsóval. A prímet a rendező viszi: „Kéhlek, ez a Jávoh hossz színész volt. Negyven filmben szehepelt, de egyben se volt jó. Negyvenöt után Váhkonyinál eljátszotta Petrucchiót, no abban jó volt. Később kiment Amehikába, de semmihe se jutott. Igaz, hogy a Kabos Gyula se.”
No, de itt van már Medgyessy, bizonnyal emlékszik, mit érzett a temetőben, mikor odakiabálták neki, hogy „Menj haza!” A kérdésnek nem örül a miniszterelnök-jelölt. Egy pillanatra beharapja a száját – van ebben a szájtartásban egyfajta riadtság –, majd ezt mondja: „Nem lepett meg, ezzel együtt nem hinném, hogy szervezett provokációról van szó. Sajnálom, hogy ez történt.”
Ez olyan, mintha azt felelte volna: véleményemet majd Kovács Lászlótól fogják hallani. Erre mérget vehetünk, idő kérdése, mikor kerül rá sor, bár egyszer már Medgyessy is mondhatna valamit, ami a saját véleménye, s nem a píárosok diktálják neki.
De figyeljünk az összejövetelre, végtére is nem akármiért jöttünk össze. A baloldal szerepéről lesz szó az ötvenhatos forradalomban, előadóként Ormos Mária, Ripp Zoltán és Feitl István fog beszélni. Eljött Kosáry Domokos, az Akadémia egykori elnöke, itt van Vitányi Iván, Litván György, hátrébb Kertész Ákost látni, Bodor-Diurnus Pállal diskurál. Tíz óra öt, tíz óra tíz, még mindig várják a résztvevőket, a hallgatóságot. A terem kínosan foghíjas, s amikor negyed tizenegykor Medgyessy Péter megnyitja a tanácskozást, leszámítva a fotósokat és tévéseket, mindössze negyvenhét vendég van jelen. Az okot Donáth László mondja ki: „Voltak, akik egyetlen kézmozdulattal elhessegették, hogy a Köztársaság téri épületben ilyen konferencián részt vegyenek.” Hogy miért? „Nem azért, mert ez volt hajdan a budapesti pártbizottság épülete, hanem azért, mert vér tapad hozzá. Ez az épület véres. Én biztosan másik épületet választottam volna hozzá.”
Medgyessy Péter megnyitójából nehéz idézni. Valójában nem mondott semmit, s ezt annak ellenére állítom, hogy az utána következők nyakra-főre idézték tőle: „Néhány emberöltőnek el kell telnie ahhoz, hogy egy történelmi esemény tanulságait levonhassuk.” Beszédének csak az iránya volt világos: mindenáron bizonyítani akarta, hogy az ötvenhatos forradalom alatt lényegében baloldali politikusok harcoltak baloldali célokért. Határozottan érdekes megfogalmazásként könyvelhettük el például azt a kijelentését, hogy „a következő, tragikus fázisban megbuktatták a munkástanácsokat”. Kik? Hogyan? Mikor?
A szocialista párt miniszterelnök-jelöltje úgy vezette be a tanácskozást, hogy kötve hiszem, meg tudta volna magyarázni némely mondatát. Talán azért, mert nem saját mondatai voltak.
Ez volt az „auftakt”, a felütés, következett a tudomány, s annak rangos képviselője, Ormos Mária. Ha létezik okos kibúvó egy felkérés elől, az övé az volt. Mint az egyszeri mesében: hozott is meg nem is. „Engem arra kértek fel, beszéljek az ötvenhatos forradalom és a mai baloldal viszonyáról. Én egy kicsit szűkítem ezt: arról fogok szólni, hol helyezkedett el Nagy Imre a korabeli baloldal palettáján.” És tényleg arról beszélt.
Ripp Zoltán, a következő előadó se váltotta be a szocialista párt reményeit, másról beszélt ő is, mint Bodóné, amikor a bor árát kérik. Ezért-e vagy másért, Medgyessy Péter lábujjhegyen kilépkedett a teremből. Maradtunk negyvenhatan.
Egy idézet Ripptől: „A felkelők differenciálatlan antikommunista léte tény. Az ellenséget bennük látták. Mielőtt rálelhettek volna szerepükre, bejöttek a szovjet csapatok. Ami velük történt, megbocsáthatatlan. De bűn őket kijátszani politikai célokra. Ez olyasmihez vezet, ami Göncz Árpáddal történt a parlament előtt 1994-ben.”
A harmadik felkért ember, Feitl István más hangfekvésben beszélt mellé. Ő 1956 és a nemzeti kérdés viszonyát bizgatta.
Háborgott hát Vitányi Iván: „Úgy hittem, ez az összejövetel tisztázni fogja végre a szocialista párt viszonyát ötvenhathoz. Nos, ezt ezen a konferencián is elmulasztottuk…” Hogy mennyire el, azt egy másik hozzászóló szavai példázták a legékesebben.
És most szeretném, ha az olvasó erősen idefigyelne. „Nem akarom azt mondani, hogy ötvenhat csak és kizárólag a baloldalé volt, de nélkülünk ötvenhat ügye nem értelmezhető és nem hiteles” – jelentette ki Horn Miklós. A folytatás is pikáns: „Milyen alapon állítom, hogy a mai MSZP az ötvenhatos forradalom egyik örököse? Azon, hogy a nyolcvanas évek végén mi láttuk meg, hogy az addigi út zsákutca, és belülről megpróbáltuk az irányváltást… Ha a személyes tett e téren nem is volt akkora, mint ötvenhatban, de tett volt.”
Ilyen mondatok után szoktak zenés helyeken a karmestertől tust kérni. Az összejövetelt Kovács László pártelnök szavai zárták. Tőle is van mit idézni: „Ötvenhatban nem azért vágták ki a Rákosi-címert a zászlóból, hogy helyére a koronás címert tegyék. És akkor fel se merült, hogy a koronát a parlamentbe kéne vinni…” A végén bejelentették, a tanácskozásról hangfelvétel készült, és anyagát írásban is hozzáférhetővé teszik. Remélem, pontosan fogják idézni Kovács László esetét a koronával. Lábjegyzetben megemlíthetnék, hogy ötvenhatban az még Amerikában volt.