A mi fővárosunk

Átellenben az Astoriával, a 7-es buszmegálló mentén, a kirakat előtti padkán ül az ember egykedvűen, s időnként felemeli az ölében fekvő kartonlapot, hogy az arra járók jobban elolvashassák: „Háromszor váltam – saját hibámból! A gyermektartásra kérem, adakozzanak!” Sorstársa a Nyugati aluljárójában ült ki bizarr tacepaójával: „Villaépítésre gyűjtök, szánjanak meg!” – írja. Mit mondjak, adnak nekik viszonylag rendesen. Logikus. Elvégre szemesnek áll a világ. A nagybetűs életben csakúgy, mint a koldusszakmában a modern kor embere az ötletet díjazza. Az eredetiségen hamarabb megesik a szív, mint az elcsépelt frázison. Az olyan tábla például, miszerint „Munkanélküli vagyok, tüdőbeteg és hajléktalan”, aligha vált ki szánalmat megszerkesztője iránt. Százból, ha egy járókelő lehajol hozzá egy húszassal, már az is sok.
A koldus, aki nem csupán nincstelen, hanem ráadásul még fantáziája sincs – pedig belőle van a legtöbb a városban –, vessen csak magára! Lecsengtek már a számukra daliás esztendők, amikor például „meglovagolva” előbb a romániai eseményeket, később az ukrán nyomort, majd pedig a délszláv háborút, csak odaálltak a kicsit is jól öltözött polgártársunk elé, közölték vele: „Erdélyből (a Vajdaságból, Kárpátaljáról) jöttem…”, máris előkerült valamicske a bugyellárisból. Ilyenekre a pesti ember ma már nem bukik. Igaz, másra se nagyon. Persze, ha jobban belegondolunk a dologba, a pesti embernek azért igaza van. Négyzetméterre kivetítve annyi alamizsnagyűjtő, amenynyivel ő naponta találkozik, magára valamit is adó európai nagyvárosban ma már nincs is. Nem kell tehát csodálkozni azon, ha a tucattáblák esdeklése nem csak hogy nem hatja meg, hanem még arra sem méltatja, hogy beleolvasson a jó szívére apelláló kusza sorokba. Az, hogy „Beteg a gyermekem, gyógyszer kell neki”, igaz is lehet persze, sőt megindítóan fájdalmas, de végül is „az más baja”, arról nem is beszélve, hogy ilyen kartonlap a mai pesti utcán úgyszólván minden száz méteren megterem. Így aztán napjainkban szinte mint a virágporra, a pesti ember allergiás rá. Pláne, amikor azt látja: a „Budapest Világvárost” kitartóan építő vezetői regnálásának tizenegy éve alatt az aszfalton megélni próbálók száma nemhogy csökkenne, hanem nőttön nő. Legfeljebb kampányidőben csurran-csöppen valamennyi nekik egy tányér bableves, szelet zsíros kenyér vagy egy csésze tea formájában. Meg persze karácsonykor. Ám karácsonyból évente egy van. Élni viszont valamiből addig is kell…