A mi fővárosunk

Hiába szorít a sírás, nem tudom megkérdezni tőle. Hogy hol dolgozott 1956. október 23-án, s honnan indult arra az útra, amely meghatározta egész életét. Én most végigmegyek ugyanazon az úton, immáron az édesapám nélkül.
Sokszor mesélte: aznap nagyon szép idő volt, s a műszak végeztével villamossal jött be a városba az albertfalvai kitérőtől a Körtérig. A 6-os már nem járt, üres teherautók érkeztek a térre, és oldalára fordítva égett egy rendőrségi rabszállító kocsi. Alig néhány hónapja szabadult hároméves börtönbüntetéséből, nem akart semmibe belekeveredni, mégis magával ragadta újra a remény. Fölkapaszkodott az egyik autóra. Édesapámnak különös kapcsolata volt Budapesttel. Szülőfalujaként szerette anyja, a nagymama faluját, ahová néhány fővárosi év után végleg kiköltöztek. Budapest azonban magához húzta, s a hadifogságot követően – s a börtönéveket kivéve – munkahelye, kedves antikváriumai, néhány barátja odakötötte mégis. S nem eresztette annak a néhány napnak az emléke sem, amellyel megajándékozta-megverte sorsa ötvenhat októberében.
Azon az első napon eljutott a rádióhoz, ott egy ismeretlentől fegyvert kapott, majd a Bródy Sándor utca felé vette az irányt. Este otthon, azaz albérletében, a Városmajor utcában aludt nyugodtan, a fegyvert valamelyik bokorba rejtette el másnapig. Végigmentek a Nagykörúton, a Práter utcánál lövöldöző rendőrökbe botlottak, az Astoriánál orosz páncélgépkocsik égtek. S ott volt a Parlamentnél is. A főkapu jobb oldali oroszlánja alá bújt, amikor a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak az ávósok. Az Országház VIII-as kapuját nyomták be néhányan, őrség nem állta útjukat, megilletődötten lődörögtek a folyosón, vigyázva mindenre. S aztán látta a Parlament előtti téren a halottakat, a Bajcsy-Zsilinszky úton a hatalmasra duzzadó tömeget. A Széna tériekhez állt be harcolni. A Déli pályaudvarról kiengedték a vasúti kocsikat, a villamossíneken leeresztették őket, azokból emeltek barikádot.
Elszaladt, elrohant a néhány lázas nap és éjszaka, a főváros élte tovább az életét, és fogvacogva emlékezett.
Apám nem hagyta el az országot. Azon sem is csodálkozott, amikor másfél év múlva, éjszaka érte jöttek. A Fő utcai kihallgatásoknál sem érzett félelmet vagy megbánást. Szabadulása után is Budapesten dolgozott, naponta járt el ama színhelyek mellett.
Most én ácsorgok az albertfalvi kitérőnél, és várom a villamost. November 4-ig a Fő utcáig elérek.