Az első humanisták királyaink udvarában

Magyarországon Nagy Lajos király, utána pedig Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár itáliai kapcsolatai készítették elő az új eszmék és a görög-latin kultúra emlékeit középpontba állító humanista és reneszánsz áramlatok hazai meggyökerezését.
Ebből az időből datálódik a Kolozsvári testvérek szobrászata, a híres váradi Szent László-szobor, továbbá a korszak európai rangú remekműve, a Képes Krónika, mely 1358-ban készült.
Számolatlan itáliai család telepedett meg Budán. Közülük kiemelkedik Pipo Scolari – akit szoktak Pipo Spanoként és Ozorai Pipoként is emlegetni –, Zsigmond kiemelkedő hadvezére, akinek szép szobra a szegedi dóm tőszomszédságában, a Nemzeti Pantheonban áll. Ő hívta meg Budára Manetto Ammannatinit, az 1384 és 1450 között élt és működött híres építész-, ács- és műasztalosmestert, aki várak, kastélyok és templomok építkezését, illetve az új kor új ízlésének megfelelő díszítését tervezte, illetve végezte. A történészek úgy tudják, hogy a neves építész hívta Budára és pártfogolta a több esztendeig nálunk tevékenykedett nagy festőt, Masolino da Ponicalét (1383–1440), akinek Magyarországon készített remekléseiről sajnos főként csak beszámolók ismeretesek. Táblaképek mellett freskókat is festhetett nálunk a nagyszerű Masolino, melyek azonban történelmünk viharainak estek áldozatául.
Zsigmond király figyelme, ahogy azt a tudós Tarnóc Márton gyanítja, főként a konstanzi zsinat (1414–1418) után fordult a modern műveltség bajnokai, a humanizmus képviselői felé, akik – nyilván a király gazdagságát és közismert mecénási hajlamait ismerve – gyakran ajánlották neki újabb és újabb műveiket. A gáláns uralkodó, aki Budán, kedves magyarjai társaságában érezte igazán otthon magát, szolgálatába fogadta a konstantinápolyi származású görög tudóst, Manuel Khrüszoloraszt (1355–1415), és a neves itáliai humanistát, Pier Paolo Vergeriót (1370–1444). Mindkét kitűnő szellem budai tevékenysége meghatározó jelentőségű volt az új eszmék meggyökereztetésében a „barbár” Duna-parton.
Vergerio korának egyik legsokoldalúbb elméje: doktora az egyházi és a világi jognak, a hét szabad művészetnek, de az orvostudománynak is. Természetesen ismerője az antik kultúrának és a kortárs humanista irodalomnak. Írt bölcseleti, történeti, de pedagógiai munkákat is. De ingenuis moribus ac liberalibus studiis (A nemesi származású gyermekek neveléséről) címmel írott munkája korszakalkotó jelentőségű. Írt továbbá egy – azóta sajnos elveszett – könyvet Zsigmond királyról (De gestis Sigismundi regis Pannoniae), mely műből – a szokásos tirádák levonása után is – nyilván érdekes dolgokat tudhatnánk meg kései középkorunk, kora reneszánszunk e sokat vitatott uralkodójáról.
Ugyancsak a XV. század nevezetes szelleme volt az első magyar humanistaként számon tartott Vitéz János (1408–
1472) is. A Kőrös megyei nemesi famíliából származó ifjú alighanem Zágrábban szerezhette alapfokú ismereteit, később pedig a bécsi egyetem hallgatója volt. Az is sejthető – bár igazolni eddig senkinek sem sikerült – , hogy a kitűnő elme Itáliában is tanulhatott. Nagy hatással voltak rá a nálunk tevékenykedő olasz humanisták: Francesco Filelfo és Pogio Bracciolini, mindenekelőtt azonban az említett Pier Paolo Vergerio.
Vitéz Jánosnak, a magyar humanizmus atyjának sokoldalú és áldásos tevékenysége, miként az köztudomású, híd volt két korszak között: átvezet Mátyás uralma, vagyis a magyarországi érett reneszánsz fénykorába.