Az öreg Duna történeteiből

Sok mindent rejt a Duna iszapja. Mamutfogtól középkori lándzsahegyig, kőbaltától őskori orsócsigák csipkés vázáig. Találtak már benne jól konzervált szarvasagancsot is, akkorát, hogy aki meglátta, hitetlenkedve kellett elképzelnie: mekkora állat viselhette ezt a négy méter átmérőjű ékességet? De kivet néha magából a föveny sárgadinnye nagyságú ágyúgolyókat is – némelyik vasból készült, a régebbiek meg kőből. És találtak már benne elsüllyedt bronzharangot is, melyről senki sem tudta, szándékosan rejtették-e az iszapba őseink a Budát fenyegető török martalócok elől – akik tiltották a harangszót –, és aztán már nem adódott rá alkalmuk, hogy kiemeljék, vagy épp az utóbbiak vetették-e bele az öreg folyam iszapjába, hogy ne hirdesse többé a gyauroknak Krisztus hitét. Tudni kell, hogy miután az öreg harangot megtisztogatták a sok száz esztendős üledéktől, majd megkondították, olyan szépen csendült, hogy ki-ki elámult a hangjától. Akinek pedig még némi fantáziája is volt, s hajlama ódon idők hangulatainak felidézésére, az újjászületett harang bongásából kihallhatta rég elporlott eleink üdvözletét.
A legkülönösebb azonban, amit a folyó fövenyéből kiemeltek, egy óriási lánc töredéke volt. Történészek tudni vélik, hogy ezt maga Luxemburgi Zsigmond királyunk készíttette, azzal a nem titkolt céllal, hogy 1430 táján kifeszíttesse keresztben a folyó felett és ezzel elzárja útját a Dunán illetéktelenül hajókázóknak. Régóta foglalkoztathatta az uralkodót a furcsa ötlet, míg végül sikerült megvalósítania.
A kortárs utazó, a francia Bertrandon de la Brocquiére, aki országunkat bebarangolta, és aki hallott a király extravagáns ötletéről, kivihetetlennek tartotta azt. Így ír: „Visszatértem Pestre, ahol hat vagy nyolc francia családot találtam. Ezek a császár – Zsigmond – megbízásából a Duna-parton, az uralkodó palotájának átellenében egy nagy tornyot építettek. Szándéka volt a császárnak, hogy a Dunán keresztül egy óriási láncot húzat, amely a folyamot elzárta volna. Úgy látszik, ezzel az Écluse várkastély mellett fekvő burgundi tornyot akarja utánozni. Tervét azonban kivihetetlennek tartom, mert a Duna igen széles…”
Hiába tamáskodott azonban a derék francia, a furcsa lánc elkészült, és szolgált is egy ideig, pontosan 1602-ig, ahogy a krónika feljegyzi. Később elfeledkeztek róla, talán el is rozsdásodott, és darabokra hullott. Egy darabját Bécsben, a Heeres Museumban ki is állították, néhány szeme pedig a budapesti Hadtörténeti Múzeumban mai napig látható.
1809-ben állítólag a Bécset megszálló francia seregek hazavitték ugyane láncnak egy darabját „hadizsákmányul”, és ez a Napóleon-elvitte furcsa „ereklye” ma is megcsodálható a Musée de l’Armée udvarán. A láncdarab hossza 180 méter, a súlya pedig – ennek a tudós Zolnay László a helyszínen járt utána – 3580 kilogramm.
Történészek úgy tudják, hogy a vezérlő fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet is foglalkoztatta a Duna „megláncolásának” gondolata. Nem tudható, csak sejthető, hogy a fejedelem ismerhette a Zsigmond-féle esetet, s onnan merítette az ötletet. Állítólag 1706-ban Dunaföldváron meg is próbálkoztak katonái a folyón átvetni a Pest-Budáról odahurcolt lánc egyik darabját – sikertelenül.
A furcsa Zsigmond-féle lánc egyik-másik darabja tehát különféle múzeumok féltett kincsévé lett. Másik része vagy inkább részei azonban nyilván ma is a Duna iszapjában hevernek, a mamut lábszárcsontok meg az ágyúgolyók, a páncélsisakok és a törött cserépedények között, ha el nem porlasztotta szemeiket egészen a rozsda.