Csalfa Zsigmond király gáláns budai kalandjai

Kevés vitatottabb alakja volt történelmünknek, mint Luxemburgi Zsigmond király. A XIX. századi – és a még korábbi – történetírás nem sok jót mond róla. Ám a különös uralkodó megítélése a XX. század közepétől mintha fordulatot vett volna: Zsigmondot Mályusz Elemér is, Zolnay László is differenciáltabban látja a historikus elődöknél.
Tény, hogy ez az Árpád-házhoz is vékonyka szálon kötődő uralkodó hatalmas építkezésekbe fogott Budán. Nem az ő hibája, hogy mindebből alig maradt valami az utókorra. Zsigmond, aki egyúttal német–római császár is volt, nálunk érezte igazán otthon magát. Első dolga ifjú magyar királyként anyanyelvünket elsajátítani. Ez, mint a kortárs krónikások feljegyzik, tökéletesen sikerült neki. A budai Vár gyakran harsogott a király cifra magyar káromkodásától. A finnyás főuraink egyike-másika által csak „cseh Zsigmondnak” gúnyolt koronás úr olyan tökélyre fejlesztette ezt a művészetet, hogy a budai kocsisok, akik pedig az anyatejjel szívták magukba nyelvünket, kalaplevéve hallgatták a király cifra és leleményes teremtettéit, mert aki tud, az tud.
Volt ennek a különös és – ahogy mondani szokták – „ellentmondásos” királynak egy olyan gyengéje is, ami közmondásossá lett és élete végéig elkísérte – nevezetesen a nők. A szép nem olyan ellenállhatatlanul vonzotta a hírhedt kujont, hogy képes volt hivatalos útját megszakítani egy-egy kínálkozó gáláns kalandért. És nehogy azt képzelje bárki is, hogy az akkori Európa közel felének ura különösebben aggályos és válogatós lett volna. Állítólag előszeretettel kereste fel Buda – és más városok – kétes hírű negyedeit, ahol pénzért árulták bájaikat a szép nem képviselői. Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pál pápa írja róla: „Vénuszért lángoló, sok ezer paráznaságban bűnös…” Egy krónikás meghökkenten számol be arról, hogyan kászálódik le pazar hintójáról a veres szakállas uralkodó, s mustrálgatja a szajhák alig rejtett bájait. „Ez az eszelős apóka” (ahogy Jean Monstrelet nevezi) a párizsi udvar vendégeként száz aranygyűrűt oszt szét a neki tetsző udvarhölgyek között.
Aligha lehet véletlen, hogy a lantos-költő, a jó Tinódi is hangsúlyozza egyik versében Zsigmond eme gyengéjét. A hosszadalmas „krónikás ének” főhőse valójában a király egyik lovagja, Rátholdi Tar Lőrinc, aki többek között arról nevezetes, hogy ellátogatott az írországi Szent Patrick-barlangba, ahol révületbe esett és látomásai támadtak. Nos, egyik ilyen Tinódi-feljegyezte víziójában Tar Lőrinc lovag a már elhunyt Zsigmond királyt látta, amint a pokolban várja büntetését számolatlan és hiányosan öltözött – sőt: egyenesen pucér – szép asszony meghitt társaságában, egy hatalmas fürdőkádban, mely alatt, mint a poéta jelzi (nehogy valaki elirigyelje a királytól eme büntetést), lángok lobognak. Egy virulens, időről időre újra felbukkanó legenda szerint Hunyadi János Zsigmond király bal kézről született fia lett volna. Tény, hogy az uralkodó kitüntetett figyelemmel kísérte Szibinyáni Jank, a későbbi törökverő hős, Hunyadi pályafutását. Az is vitathatatlan tény ugyanakkor, hogy ez a – talán tudatosan terjesztett – hiedelem, mai szóval: pletyka, nagyon is alkalmas volt arra, hogy Mátyás király súlyos „legitimációs gondjain” enyhítsen. Ezért Hunyadi (és fiai) eme leszármazási verzióját nem árt illő kritikával fogadni.
Minden zsák megtalálja a foltját. Nos, Zsigmond királyunk második felesége, Czilei Borbála sem ment a szomszédba némi szerelmi kalandért. Amíg Zsigmond a szép asszonyok után kujtorgott, a királyné vígan élt daliás lovagjaival. Nem vethettek semmit egymás szemére.