Csernobili katasztrófa: elhallgatott tények

Tizenöt évvel ezelőtt történt a csernobili atomerőmű katasztrófája. A közelmúltban egy háromnapos konferencia foglalkozott az akkor történtekkel, áttekintve az azóta tapasztalt hatásokat. Szatmáry Zoltánt, a Műegyetem Nukleáris Technikai Intézet igazgatóját a 15 évvel ezelőtti katasztrófáról kérdeztük.

Milyen utóhatásai lehetnek a balesetnek és miként ítéli meg a szakma a történteket?
– Magának a balesetnek a megítélése nem változott lényegesen, de az eltelt tizenöt év már elegendő távlat ahhoz, hogy az egészségkárosító hatásokat fel lehessen mérni. Nos, a helyzet nem tűnik rosz- szabbnak, mint vártuk: hazánkban a genetikai károsodások, a fejlődési rendellenességek, a vérrák (fehérvérűség) és az egyéb rákos esetek számában nem volt megfigyelhető Csernobilnak tulajdonítható növekedés. Talán a gyermekkori pajzsmirigyrákról képzelhető el, hogy csekély növekedés lesz kimutatható. A konferencián jelenlévők közül láthatóan sokan megnyugodva vették ezt tudomásul, van azonban az embereknek egy része, aki ezt egyszerűen nem hiszi el. Véleményüket a következőkben lehet összegezni: azt még megértik, hogy az 1980-as években nálunk még korlátozták az információt, sőt meg is hamisították, de azt már nem képesek felfogni, hogy 2001-ben, amikor semmi ilyen nyomás nincs a nyilatkozó szakemberekre, mégis tovább hazudnak. Különösen nem értik, miért teszi ezt a fiatal tudósgeneráció. A katasztrófa hatásaira van azonban egyszerű magyarázat, mégpedig az, hogy kezdettől fogva az igazságot mondjuk. Ez azonban annyira egyszerű, hogy nehéz elfogadni.
– Eszerint a tájékoztatásban követték el az akkori illetékesek a legnagyobb hibát?
– A közvélemény tájékoztatása 1986-ban szerintem is hagyott maga után kívánnivalókat, tartalmazott belső ellentmondásokat. Talán 2001-ben már megérett az idő arra, hogy az akkori kommunikáció nehézségeiről is szó essék. Akkoriban a KFKI Atomenergia Kutató Intézetének voltam az igazgatóhelyettese. A kérdésre személyes tapasztalataimból és első kézből tudok felvilágosítással szolgálni. Az alapvető méréstechnika a gammasugárzás analízise volt: úgynevezett sokcsatornás analizátorok a sugárzást összetevőire bontották, és azt a KFKI központi számítógépébe küldték. Ott bizonyos programok a spektrumokat tárolták, kiértékelték, és megadták a radioaktív anyagok fajtáját, mennyiségét. Erről készültek mérési jegyzőkönyvek, kutatási jelentések, úgynevezett riportok, amelyek a mai napig olvashatók. Hogyan lehetett itt bármit meghamisítani? A gammaspektrumokhoz csak olyan ember nyúlhatott, aki a kiértékelő programot írta, vagy azt nagyon alaposan ismerte. Egy spektrum több ezer számból áll. Ha abban néhányat megváltoztatnak, a kiértékelő program ezt észreveszi, és jelzi, hogy hibás adatot talált. Tehát a spektrumot egészében kell meghamisítani, amihez már magas szintű valószínűségelméleti jártasságra is szükség van. A hamisításhoz tehát egy külön, nem lebecsülendő bonyolultságú programot kellett volna írni, majd a spektrumok betáplálása és kiértékelése között rendszeresen futtatni. Akkoriban a számítógépidő szűk keresztmetszetű volt. Így a számítóközpontban futó programokat ellenőrizték, tehát a hamisító nagy kockázatot vállalt volna. A több hónapon keresztül folyó mérések végeredményei összefüggő rendszert alkotnak, az eseti hamisításokat könnyű észrevenni. Tehát az első naptól kezdve az utolsóig minden mérés eredményét meg kellett volna hamisítani. Ehhez azonban egy olyan kiterjedt összeesküvésre lett volna szükség, amelyben a laboránsoktól kezdve a számítóközpont gépkezelőin keresztül a legfelsőbb vezetőkig mindenki benne volt. Csernobil után három évvel jött a rendszerváltás. Elhiszi bárki, hogy nem kerül napfényre, ha egy ilyen összeesküvés tényleg létezett volna?
– Vagyis az adatok, jegyzőkönyvek visszaellenőrizhetők és hitelt érdemlően kontrollálhatók?
– Az elmondottakból – remélem – egyértelmű, hogy a sugárszennyezettségre vonatkozó mérési jegyzőkönyvek megfelelnek a valóságnak. Jó, mondhatná valaki, a mérési adatok valódiak, de meghamisították a riportokat. Ez súlyosabb gyanú, mert a kutatási jelentés meghamisításához nem kell különleges szakértelem, elégnek tűnik a táblázatokba mást írni, mint ami az ettől kezdve titkosított mérési jegyzőkönyvben van. Ez azonban nem elég! 1986 májusában legalább egy fél tucat egyetemen és kutatóhelyen mértek. Eredményeik egymást kölcsönösen ellenőrzik és hitelesítik. A csernobili eredetű szennyeződés szétszóródását a meteorológiai feltételek egyértelműen megszabták, és emiatt a különböző országokban mért adatoknak egymással és a meteorológiai feltételekkel összhangban kellett lenniük. Ha egy ország tudósai bármit meghamisítottak, ezt a többiek előbb-utóbb észreveszik. Mivel a közölt adatok nemzetközi szinten koherensek, feltételezhető, hogy a fenti összeesküvést nemzetközivé szélesítették. Abszurdum ez az egész! Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy ilyesmit valaki egyáltalán feltételezzen? Mivel a sugrázás káros hatásait ismert törvényszerűségek írják le, már 1986-ban ki lehetett számítani, hogy Csernobil rákkeltő hatása hazánkban nem lesz kimutatható. Kétszázra becsültük a Magyarországon 70 év alatt (tehát kb. 2060-ig) a Csernobilra visszavezethető rákos megbetegedések számát. Azóta egy alaposabb becslés 50-nek találta ezt a számot. Az összes rákos eseteknek 2060-ig hazánkban várható száma 1,7 millió. Mivel ennek statisztikai bizonytalansága plusz-mínusz 2500, nincs olyan statisztikai módszer, amelylyel a Csernobilra visszavezethető eseteket ki lehetne mutatni. Ezt mondjuk tizenöt éve, legfeljebb a becslések számszerű értékei változnak egy kicsit.
– Mégis vannak, akik a mai napig hazugságnak tartják, bármit mondanak is. Miért?
– A dolognak nyilván több oka van, de az egyik bizonyára az a jogos bizalmatlanság, amely az akkori információs megszorításokra vezethető vissza. A szocialista országok között volt egy megállapodás, hogy egyik sem közöl semmit a másik ország belső ügyeiről, amíg az érintett ország arról nem nyilatkozik. Sajnálatos módon a csernobili eredetű szennyezettségre vonatkozó mérési adatokat is ilyennek minősítették. Mivel Gorbacsov csak két héttel a baleset után nyilatkozott nyilvánosan, a hazai vezetők addig minden nyilatkozatot megtiltottak. A baleset-elhárítást irányító operatív törzs helyszínén megfordult kollegáim egybehangzóan állították, hogy a magyar kormány ott levő tagjainak az volt a legfőbb gondjuk, nehogy valami adat nyilvánosságra kerüljön. Ez volt az ellentmondásos és nehezen követhető nyilatkozatok eredete. A dolog igazi furcsasága az, hogy minden nap a valóságnak megfelelő, részletes jelentés készült az ország sugárzási helyzetéről, amelyet a magyar állam hivatalosan elküldött mindegyik, nálunk akkreditált követségnek. Az információs tilalom csak a magyar lakosságnak szánt közleményekre vonatkozott (és csak az első tizenöt napban). Mi a KFKI-ben semmi tiltó parancsot nem kaptunk – sem szóban, sem írásban. Sok orvosi rendelő (főleg gyermekrendelők) és kórház telefonált rendszeresen, mi pedig minden információt megadtunk, mert ezt kívánta a betegek érdeke. Utólag senki nem vont ezért felelősségre minket.
– Milyen következményei lettek az egymásnak ellentmondó, sőt gyakran semmit sem mondó hivatalos nyilatkozatoknak?
– A hazai médiában tett sok ellentmondó nyilatkozat természetes következménye volt, hogy a nyugati országok nem engedték be vonatainkat, lemondták a turistautakat, nem vették át terményeinket, és így tovább. Több száz millió dollár veszteséggel fenyegetett, ha nem sikerül megfordítani a nyugati sajtó velünk szemben tanúsított ellenséges magatartását. Nos, a hazai helyzetről 1986. május 17-én sajtótájékoztatót kellett tartanom a bécsi magyar nagykövetségen. Témám szempontjából tanulságos, hogy mivel indított útnak az akkori külügyminiszter-helyettes. „Két dolog kivételével bármit elmondhat: mi történt Csernobilban, illetve milyen az információcsere a magyar és a szovjet kormány között.” Tekintve, hogy az utóbbiról alig tudtam valamit, nem kellett hazudnom, amikor rákérdeztek. A másikat megúsztam, mert nem kérdezték, viszont más tekintetben kerültem bajba. A véglegesen kiértékelt adatok szerint Ausztria, Németország, Svájc és más országok szennyezettsége a miénknek háromszorosa volt. 1986-ban még úgy értékeltük, hogy az arány 5:1. Ha ezt akkor Bécsben kimondom, kihívom országunk ellen a nyugati, főleg a német nyelvű sajtó haragját, vagyis annak ellenkezőjét teszem, amiért kiküldtek. Az osztrák és német újságírók szemén láttam a kérést: ne mondjam ki ezt az arányt, amellyel ők szintén tisztában voltak. Az „ötszörös” helyett egy „körülbelül ugyanennyi” elég volt a másnapi sajtó jóindulatához. Hazafiságból tehát súlyosabbnak tüntettem fel a helyzetet, de a vonatok elindultak, a turisták jöttek, terményeinket kezdték újra átvenni.
Befejezésül: mi érdekük lenne a tudósoknak hazudni? A kérdés azért is bántó, mert a tudósnak létformája az igazmondás: faggatja a természetet, és abból él, hogy közli, mit tapasztalt. Többször hallottam, hogy a kenyerüket féltik, és – úgymond – ezért bagatellizálják el Csernobilt. Kenyerüket csak egy dologtól kell félteniük: attól, hogy a kollégák hazugságon kapják őket, ekkortól ugyanis nem tudósok többé.