Délszaki falatok és illatok

A régi Tabán a vendéglőiről, kiskocsmáiról, pinceborozóiról volt híres, legalábbis erről írtak könyvtárnyi tudósítást a gyomor örömeinek klasszikusai. Krúdy nem egy elbeszélése játszódik az 1933-ban lebontott budai városnegyedben, egyik-másik vendéglátóhely az ő tolla által vált örökre ismertté.

E gondolatokkal vettük nyakunkba a Tabánt, kipróbálni, mit nyújt ma a finom falatokra, emberséges kiszolgálásra vágyó vendégnek.
Az egykor több tucat étkezőhely helyén ma 4 – azaz négy – „objektum” van a Tabánban. Legismertebb közülük a Kakas nevű vacsorázóhely, nagy múlttal büszkélkedhet az Aranyszarvas, és még a később születettek is nosztalgiával emlékeznek az Attila úti Mátra borozó egyszerű, ám annál ízletesebb étkeire (helyén ma söröző működik).
Mi a negyedik hely, az Aphrodité taverna mellett döntöttünk, amely „Budapest első ciprusi éttermeként” ajánlja magát. Később azt firtattuk a végtelenül türelmes és barátságos pincértől, hogy mi a különbség a görög és a ciprusi görög konyha között, amire azt felelte: tulajdonképpen semmi. Sajnos első kérdésünk arra vonatkozott, miután beléptünk a jókora, téglaboltozatú tavernába, hogy vajon nem történt-e valami baj a szellőzéssel, mert a konyha felől igencsak déltengeri halpiacot idéző szag terjengett. Szerencsére hamar elillant, s később már semmi sem zavarta a komfortérzetünket.
A derék pincér is megnyugodott, hogy nem az ÁNTSZ-től vagyunk, miután jó tízperces, részletes étlapmagyarázatot húztunk ki belőle. Érdemei közé tartozik a lebeszélés a „legalább kétszemélyes” grilltálról: – Elájulnak, kérem! – hangzott a döntő érve a rendelés ellen. Tisztessége minden további próbát kiállt: a rábízott menü szinte hibátlan volt.
A vegyes előétel 8-10-féle nemzeti csemegéből áll. Külön említést érdemel a tradicionális ciprusi juhsajt grillezve, fűszeres olívaolajjal (halloumi), a paradicsommal egybesütött fetasajt (saganaki), a sült hagymás-padlizsános-paprikás-fokhagymás együttes, a jellegzetesen görögös ízesítésű húslabdácskák (keftedakia) és egy különösen jól fűszerezett ciprusi sült rizses tészta, a purguli. Csak a sült gombafejek felejtehetők könnyen, míg a sheftalin névre hallgató göngyölt sertésborda olyan érdekes, egzotikus ízzel lepett meg, hogy a kulcsfűszerét tudakoltuk. Ez volt az egyetlen felvilágosítás, amit derék pincérünk megtagadott: – Ez a séf titka. (Fahéj, elemeztük ki kényszerből.) A főételként kihozott hústálat is rendben lévőnek találtuk, faszénparázson ropogósra sült csirkefilé és felsőcomb, sertésérmék és bélszínfalatok, s a legízletesebb: egy gyönyörű darab, húsos oldalas. Öreg igazság, hogy a csont közeli hús a legfinomabb! A saláta gyanánt elfogyasztott tzatziki is hibátlan volt, egyedüli észrevételünk, hogy kicsit spórolhatnának a grilltálra lapátolt burgonyával. A vacsorához mindvégig kellemes görög zene szólt, a kommersz demestika vörösbor passzolt az ízekhez, és külön dicséretet érdemel a finálé: forró baklava hideg fagylalttal.
Ezt tudja ma az egykori Rácváros, a valaha görögök is lakta Tabán.
Privát úr