Dusanbe az orosz katonákban bízik

A törékeny belső politikai egyensúly felborulásával fenyeget az afganisztáni helyzet éleződése a szomszédos Tádzsikisztánban. A legszegényebb posztszovjet köztársaság kormánya az ország etnikai érintettsége, a hazai iszlám ellenzék, valamint a fenyegető menekülthullám miatt meglehetősen visszafogottan reagált a nemzetközi terrorellenes koalíció létrehozására. Végül másokhoz hasonlóan átengedte légterét a szövetségeseknek.

A hat és fél milliós Tádzsikisztán több mint 1200 kilométeres szakaszon határos Afganisztánnal. Ez a tény önmagában is jelzi az ország kényes helyzetét és kiszolgáltatottságát. Ezzel is magyarázható, hogy a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok közül ez szorul rá leginkább Moszkva segítségére. Mintegy húszezer határőr és katona állomásozik az országban, így ők védelmet nyújtanak egy esetleges tálib támadással szemben. Alapvető feladatuk eddig is a kábítószer- és menekültútvonalak lezárása, gyakorlatilag egyfajta szűrőként, előretolt helyőrségként Oroszország déli határainak biztosítása volt. Jelenlétük azonban Emomali Rahmonov rendszerének fő támaszát is jelenti a radikális iszlám ellenzékkel szemben.
Tádzsikisztánban a függetlenné válás szinte azonnal belső viszályokhoz vezetett, amely egyben ürügyként is szolgált Oroszországnak, hogy csapatokat állomásoztasson itt. Az 1992-től 1997-ig tartó polgárháború több mint hatvanezer emberéletet követelt, és csaknem egymillióan váltak földönfutóvá. A lakosság nyolcvan százaléka ma is a szegénységi küszöb alatt él, de a fennmaradó húsz százalék is kénytelen beérni napi egy dollárral.
A lakosság mintegy kétharmada tádzsik, 25 százaléka üzbég és háromszázaléknyi az orosz. A két többségi etnikum meglehetősen bizalmatlanul méregeti egymást, de az uralkodó népcsoport is éles törzsi határok mentén oszlik meg. Az újkori nacionalizmus főként csak a városi elit körében van jelen. A nemzetiségi helyzetet csak bonyolítja, hogy Afganisztán északkeleti részén majdnem ugyanannyi tádzsik él, mint magában Tádzsikisztánban.
A fentiek alapján komoly sikernek számít már a mostanra elért relatív stabilitás is, amelynek legfőbb garantálója az orosz 201-es zászlóalj. A polgárháború utáni ingatag nemzeti megbékélés mindenesetre megengedte, hogy a helyi harctéri parancsnokok integrálódjanak a hatalmi struktúrákba. Az afganisztáni háború azonban könnyen felboríthatja ezt a kényes status quót. Először is ismét felemelheti fejét a radikális iszlám ellenzék. Ezzel párhuzamosan a most a hadseregben szolgáló egykori hadurak is megpróbálhatnak bosszút állni Rahmonov elnökön a régi sérelmekért. Emellett egy esetleges menekülthullám könynyen szociális robbanáshoz vezethet az amúgy is élelmezési gondokkal küzdő országban. S ha robban a puskaporos hordó, akkor az itteni orosz kontingens könnyen a közép-ázsiai dzsihád közepében találja magát. Dusanbe tehát semmire nem vágyik jobban, minthogy Afganisztán minél előbb stabilizálódjon, s az számára külön előnyt jelentene, ha ebben az új felállásban a tádzsik többségű Északi Szövetség is valamilyen szerephez jutna.