Elfáradt a szépség

A győri és a műcsarnokbeli könyvpremier után a párizsi Association du Pont-Neuf Galériájában - ahol október 15-én nyílik meg kiállítása - mutatják be a Konok Tamás festőművész eddigi életművét áttekintő magyar-francia nyelvű kötetet (Balassi Kiadó).

Jóízűen anekdotázó, könnyedén csevegő, művelt intellektuel, felkészült teoretikus, aki ráadásul nyomdakészen fogalmaz – írták róla. Óráin elszántan próbálja információkkal ellátni hallgatóit, hogy kisebbítse képzőművészeti ismereteik fehér foltjait. Könyvéből megismerhetjük a budapesti művész-értelmiségi családot, amelyben felnőtt – az anyai dédapa által a XIX. században épített Toldy Ferenc utcai szép házban.
– Dédapám, id. Sándy Gyula festőművész Münchenben tanult, Székely Bertalan barátja volt, az 1848-as szabadságharc idején tüzér hadnagyként szolgált. Megjárta a kufsteini várbörtönt, s azért szabadulhatott, mert lefestette a várparancsnok egész családját. Anyai ágon tartozott a családhoz a költő Tompa Mihály és Ferenczy István szobrászművész, aki Rimaszombatból jövet, a bécsi mintarajziskolában elnyert kis pénzzel gyalog indult el Rómába. Megismerkedett Canovával, eljutott Thorvaldsen műtermébe is, ahol bemutatták Széchenyi Istvánnak, akit azután ő kalauzolt néhány napig Rómában. A család birtokában lévő leveleiből kiderül, hogy demokratikus szellemű, de egyszerű ember lévén rosszul tűrte, hogy a bakon kellett ülnie, mert Széchenyi nem engedte maga mellé a kocsiba, és hogy ebédelnie a konyhában kellett. Anyai nagyapám, az építészmérnök Sándy Gyula tanszékvezető egyetemi tanár még fiatal korában professzorával, Petz Samuval együtt tervezte a budapesti Vásárcsarnokot. Az ő nevéhez fűződik a Krisztina körúti főposta és mintegy száz templom, köz- és magánépület terve. Ő volt az első mesterem. Apám hivatásos katonatiszt volt, de inkább művész. Tehetségesen, jól hegedült, Hubay Jenőnél tanult. Budapesten és Győrben rendszeresen koncertezett, állandó vonósnégyese volt hivatásos zenész barátaival. A hegedülés mellett a fotózás volt a másik szenvedélye. A harmincas évek második felében az elsők között készített színes felvételeket. Munkásságáról a Fotográfiai Múzeum ad ki monográfiát.
– A Ferenczy-hagyatékot az ön családja örökölte. Könyvében elmondja, hogyan került a Szépművészeti Múzeumba az a felbecsülhetetlen értékű anyag, amelyben olyan rendkívüli műalkotások voltak, mint Georg Raphael Donner két reliefje, száz reneszánsz és kora barokk kisplasztika, köztük Leonardo da Vinci lovas szobra, amely ma is a múzeum büszkesége.
– Anyám szerette volna, hogy Ferenczynek Fáy Andrással, Vörösmarty Mihállyal, Kazinczy és Toldy Ferenccel való levelezése és a kisplasztikai gyűjtemény a családban maradjon. Nagyapám egyedül a Szépművészeti Múzeumot tartotta megfelelő helynek. Nővérének a férje – aki a Monarchia közlekedési minisztere volt – azt javasolta, hogy helyezze el a család egy zürichi bank széfjében a tárgyakat addig, amíg el nem dől a háború kimenetele, nagyapám azonban hajthatatlan maradt, és adásvételi szerződést írt alá a Szépművészeti Múzeummal. Ennek értelmében kétszázezer koronáért eladta a gyűjteményt. A múzeum a teljes összeget hadikölcsönpapírokkal egyenlítette ki, amelyek a háború után persze értéküket vesztették. A szerződésben kikötött galvanoplasztikai másolatokat sem kapta meg a család, és a műtárgyak mellé sem írták ki Ferenczy nevét.
– Próbáltak érvényt szerezni az igényüknek?
– Sokszor, sokáig. Az ötvenes években még én is tárgyaltam a múzeum vezetőivel, de hiába.
– Mi vagy ki fordította a művészet felé?
– A közeg, amelyben éltem. De az elsődleges, legközelebbi példát nagyapám és apám adta. Órákig elnéztem, ahogy nagyapám rajzol, ő korrigálta az első rajzaimat is, tőle kaptam az első művészeti albumokat, apámtól pedig az első zenei élményeket. Gyerekkoromban hetente kétszer-háromszor a családi kamarakoncertek hangjaira aludtam el. A zene határozta meg, tudat alatt, a létemet, még mielőtt beszélni tudtam.
– Mégsem muzsikuspályára lépett…
– Korán felismertem, hogy az előadó-művészet nem nekem való. Ez lelkialkat kérdése is. Nem vágytam rá, sőt féltem tőle. Szenvedtem a mindennapi monotóniától, amit a gyakorlás jelentett. A hegedű olyan hangszer, amely megköveteli a napi hét-nyolc órai gyakorlást. Szorongtam a memóriakieséstől. Arra vágytam, hogy látható alkotásokat hozzak létre. Képeket, amelyek viszszanéznek rám, és nemesen öregszenek. A győri bencéseknél, a gimnáziumban kiváló rajztanárom, Horváth Dezső biztatott arra, hogy festő legyek. Elsőre felvettek a képzőművészeti főiskolára.
– Ott viszont nem sokáig tartott a nyugodt légkör. Hogyan tudott benn maradni 1949 után?
– Szerencsém volt. Egy évig Bernáth Aurél osztályában tanultam. Barcsay Jenő anatómiaórái a magas szintű rajztudás egész életünket meghatározó igényét keltették fel. A természet utáni festészet mesteriskolája volt ez. Bernáth Aurél és Barcsay Jenő remek pedagógus és tekintélyt parancsoló egyéniség volt, nagyszerű művek hadserege sorakozott mögöttük. Bernáthtól Berény Róberthez kerültem, majd egy év múlva ismét vissza hozzá. Jelentkeztem tanárképzőre, de magához rendelt a párttitkár, és közölte, hogy amíg itt népi demokrácia van, én nem taníthatok. Művész az lehetek. Micsoda ostobaság! Bernáth Aurél az államvizsgámra is beült, mert akkoriban az volt a divat, hogy marxizmusból buktatták meg azt, akinek nem akartak diplomát adni. Ő ajánlott be néhány év múlva a Képzőművészeti Alaphoz, amikor semmiféle állásban, ösztöndíjban nem reménykedhettem. Alaptagság nélkül sem kiállítani, sem képet eladni nem lehetett. Azután valahogy lassan elindultam a pályán.
– Mi történt a családdal 1956-ban?
– Apám fényképezésből élt Győrben, többször elvitte az Államvédelmi Hatóság. Nem bocsátották meg neki, hogy a demokratikus hadsereg első ezredének parancsnokaként elutasította a háború végén felkínált miniszterhelyettesi állást. Be kellett volna ugyanis lépnie a kommunista pártba, de erre nem volt hajlandó. Én Budapesten éltem meg a forradalmat. Életem talán legmagasztosabb pillanatait.
– Magyarországról 1958-ban Derkovits-ösztöndíjjal utazott Párizsba. Gondolt rá korábban, hogy elmenjen?
– Nem. Eszembe sem jutott.
– A bezártság éveiben mit tudtak itthon arról, mi zajlik a világ művészeti életében?
– A határokat le lehetett zárni, de a hírektől nem lehetett hermetikusan elzárni az embereket, azok valahogy mindig beszivárogtak, és érkeztek könyvek, újságcikkek, reprodukciók is. Az akkori rendszer az országon belül teremtett olyan légüres teret, hogy abban lehetetlen volt alkotni, kiállításokat rendezni, művész-közönség kapcsolatot tartani, ha valaki nem fogadta el a szocialista realizmust. A művésztársadalomnak azt a részét, amely más lélektani, filozófiai, szellemi igényt képviselt, amely megpróbált az európai művészethez kapcsolódni – Vajda Lajos, Kassák Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső köre, hogy csak néhány nevet említsek –, teljesen kirekesztették.
– Már egy évet töltött Franciaországban, amikor 1959-ben indoklás nélkül bevonták az útlevelét. Tudja, hogy miért?
– Nem tudom. Lehet, hogy irigységből, lehet, hogy feljelentett valaki. Felszólítottak, hogy azonnal térjek haza. Akkor, huszonnégy óra alatt döntöttem el, hogy Franciaországban maradok.
– Egy korábbi interjújában elmondta, hogy az ötvenes évek végi Párizs hihetetlenül pezsgő világa alapvető szabadságélményt jelentett önnek. Itt szerzett tapasztalatai billentették át a természetelvű festészetből az absztrakció világába. A „talált tárgyakból”, az „enyészet emlékeiből” építkező akkori képei itthon teljesen ismeretlenek, csak a most megjelent könyvből kaphatunk némi fogalmat róluk. Láthatjuk őket valamikor?
– A könyv szerkesztése közben néztem át ezt az anyagot, remélem, egyszer itthon is bemutathatom.
– Hogyan alakult ki a nyugati világban az „új valóság” művészete?
– Az ember úgy érezte, hogy az után a rettenetes világégés után, amit a második világháború jelentett, soha többé nem térhet vissza a korábbi szépségideál. A kafkai életérzés, a kastélyba való bejuthatatlanság, a mindenki mindenkivel perben állás a becketti világkép istentelen misztériumában, a nincs miben reménykedni, nincs mire várni állapotában nyilvánult meg. A művészetben megjelent a visszataszító, az undorító, a dilettáns mint alkotóelem. Az új világot már nem lehetett idillien megfesteni, úgy, ahogy az emberek naiv elképzeléseiben élt. Lehetetlen esztétikát írni abban a korban, amikor csak az elmúlt ötven évben félszáz, egymással szöges ellentétben álló művészeti irányzat és izmus hirdetett világmegváltó eszméket. Elfáradt a szépség. Mintha elhagyott termekben bolyongana, ahonnan kiköltözött a lélek.
– Mit kezdhet a képzőművész mindazzal, ami most, a XXI. század elején történik?
– Az apokalipszis eddig ismert lovasai mellé csatlakozott egy újabb. Az esztelen terroré, amely bármelyik pillanatban lecsaphat, pusztíthat. De látnunk kell, hogy már évtizedek óta ott lapult a művészet berkeiben. Jelentkezett az esztétikátlanságban, az amoralitásban, a rombolásvágyban, a gigantikus katasztrófákat követő gigantikus művekben. Az önmagukat felemésztő olyan alkotásokban, mint például Tinguely gépalkatrészekből összerakott óriási, mozgó szobra, amely irtózatos robbanások közepette önmagát pusztította el a réalité nouvelle egyik utolsó kiállításán, huszonöt éve – New Yorkban. A tízes vagy húszas években ez elképzelhetetlen lett volna. Nincs az az őrült dadaista, futurista, aki hasonlót tudott volna kitalálni. A zenében sem véletlenül jelentek meg már vagy harminc éve az antihangok, a neszek, a zörejek. Úgy látszik, a művészetnek előérzete van.
– Meddig lehetett elmenni ezen az úton?
– A XX. század végső soron érdekes és termékeny volt, amit például Chillida, Miró, Picasso, Tápies szépséget és igazságot építő életműve is bizonyít. De a negatívum és a geg is végigvonult az egész évszázadon. A művészet és a tudomány együtt halad, illetve változik. Legutóbb már az időtállóságnak és a pusztulásnak olyan kérdései is felmerülnek, amelyekkel a vizuális művészetek óhatatlanul szembekerülnek. Az élet meghosszabbodásának problémája, a végtelenre utaló, alagutakra emlékeztető spirálrendszerek, az elektronikának, a komputervilágnak, a gondolkodó gépnek a bekapcsolódása az életünkbe. Vagy a felfoghatatlan idő! Az a hír, hogy egy ősszúnyogban, amely megcsípett egy őslényt, a mikrobiológus ma másfél millió éves élő baktériumot talál. A művésznek önmagával kell tisztában lennie, és döntenie kell, merre menjen. A kaotikus, részekre hulló, robbanásszerű dinamika vagy valamilyen letisztult világ felé.
– Lehetséges-e ebben a világban a „sine loco et anno tér mélyén rejlő rend”, amelyre évtizedek óta törekszik?
– Az élet és az élet ideje is rejtelem. Az ember artisztikus életösztöne túléli a nagy változások kríziseit. De a szép és a rút felett másként halad az idő. Hiszek abban, hogy ma is létezhet a rendre és logikára épülő, transzcendens világkép ideája.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten. A gimnáziummal párhuzamosan végzi a konzervatóriumot, hegedülni tanul (1945–1949). A Magyar Képzőművészeti Főiskolán (1948–1953) Bernáth Aurél, Berény Róbert és Barcsay Jenő tanítványa, bejár Füst Milán esztétika-előadásaira. 1958-ban Derkovits-ösztöndíjasként Párizsba utazik. 1959-től Franciaországban telepszik le. 1960-ban a párizsi Galerie Lambert rendezi meg első ottani kiállítását. A Hartford Alapítvány ösztöndíjával 1963-ban egy évig New Yorkban és Kaliforniában alkot. 1970-től francia állampolgár. 1992 óta a budapesti Műegyetem címzetes egyetemi tanára. 1997-ben Budapesten veszi át a Francia Nemzeti Érdemrendet, 1998-ban a Kossuth-díjat. A rendszerváltozás óta az év egy részét itthon tölti.