Knézy ordított, Blatter hümmögött, Vincze Ottó hős lett

Vannak olyan labdarúgó-mérkőzések, amelyek örökre és a lefújás pillanatában azonnal beleégnek az ember agyába. Az ötvenes-hatvanas években több volt ebből, a múlt század kilencvenes éveiben már jóval kevesebb. Ami 1995. szeptember 13-án, Zürichben történt, olyan mese, amelyet minden apuka párás szemmel olvas fel a gyerekeinek. Olyan mérkőzés, ahol egy fiatal magyar focista, Vincze Ottó Knézy Jenő szavait kölcsönözve, nagy játékos lett. Ez volt a Grasshoppers–Ferencváros BL-összecsapás, a magyar futball első BL-főtáblás meccse, az első győzelem ebben a sorozatban.

Vincze Ottó. aki két gólt rúgott a Fradi első BL-mérkőzésén Fotó: fradi.hu

1995. szeptember 12., kedd.
Letaglózva állok fel a franciaországi Strasbourgban a Meinau-stadion sajtólelátóján. Az Újpest labdarúgócsapata 3-0-s vereséget szenvedett az UEFA Kupa első fordulójának első mérkőzésén. Sok kesergésre nincs idő, mert szinte azonnal a másnap jár a fejemben, szeptember 13., szerda, amikor a bajnok Ferencváros megkezdi szereplését a Bajnokok Ligája 16 csapatot számláló főtábláján. A selejtezőben a belga Anderlecht ellen kivívott, szinte már csodaszámba menő továbbjutás után a sorsolás a spanyol Real Madridot, a holland Ajaxot és a svájci Grasshopperst rendelte a Fradi mellé. Nem akármilyen napok voltak ezek, akár a focisták, akár az újságírók, akár Vincze Ottó számára. Róla azonban kicsit később ejtünk szót.

Nyilas Elek tizenegyest lő, ez már a budapesti visszavágó, amelyen a Fradi és Vincze Ottó 3-3-at játszott a svájciakkal
Fotó: Nemzeti Sport

Így lett nagy játékos egy este alatt Vincze Ottó

Nem volt álomsorsolás, az hétszentség. A Real Madridot már akkor sem kellett bemutatni senkinek, az Ajax meg éppen akkor élte egyik aktuális fénykorát. 1995. május 24-én a bécsi Ernst Happel stadionban 1-0-ra verte az AC Milant a BL-döntőjében. Tehát a Fradi megkapta a címvédőt, a BEK/BL történelem már akkor is legeredményesebb csapatát és a svájciakat. Az előzetes számolgatások azt az eredményt hozták ki, hogy a magyar bajnok talán 1 ponttal zárhatja a csoportkört, talán Budapesten a Grasshoppers ellen elcsíphető egy döntetlen.

1995. szeptember 13., szerda délelőtt.

Földig lógtak a felhők Strasbourg környékén, amikor elindultunk a Zürichbe vezető 228 kilométeres úton. A folyamatosan szakadó esőben a kedvskála sem emelkedett, elég pesszimista volt a hangulat. Már csak azért is, mert a Fradit elképesztő pechsorozat sújtotta. Ha azt mondom, hogy Novák Dezső csapata tartalékosan utazott ki Svájcba, akkor semmit sem mondtam. A Ferencváros mindössze 18 labdarúgót utaztatott ki Zürichbe. A 18 játékos közül Simon Tibor, Kuntics és Nagy Zsolt eleve betegen vagy sérülten kelt útra. Kuznyecov és Kecskés eltiltás miatt nem utazhatott, ifj. Albert Flórián, Hrutka, Keller és Páling sérültek voltak vagy műtét után lábadoztak. 

Szerencsétlen Novák Dezsőnek négy játékost a Fradi-tartalékból kellett behívnia,

így került az utazó keretbe Koller Ákos, Vincze Gábor, Kiss Péter és Schultz Levente.

Az edző, Novák Dezső elkeseredetten nyilatkozott. „Úgy tűnik, hogy végül kénytelen leszek egy-két olyan gyereket is betenni a csapatba, aki eddig még egyáltalán nem szerepelt az NB I-ben, illetve korábban legfeljebb csak egy »pohár vizet« vitt be a színpadra. A hihetetlen balszerencse-sorozat és a csapat tartalékos volta ellenére mindent meg kell tennünk a klub jó hírének és nemzetközi tekintélyének megvédéséért. A világnak úgysem tudnánk megmondani, megmagyarázni, ha esetleg csúfos vereséget szenvednénk, hogy miként is történhetett ez meg. A közvéleményt valójában nem is érdeklik a részletek, a klubok gondjai. 

A sportrajongó csak az eredményt regisztrálja, ha pedig belefutunk egy súlyos vereségbe, a szurkolók, az újságírók csak annyit kérdeznek: mit keres ez a Ferencváros az európai futball elitjében?

A mérkőzés vitathatatlan esélyese a Grasshoppers. Hogy mi mire leszünk képesek szerda este, azt még csak megjósolni sem tudom, ugyanis még az én fejemben sem állt össze a csapat. Most valóban csak a mérkőzés előtt tudom megmondani, hogy kiket küldök csatába. Sok függ attól is, hogy a játékvezető sérülést okozónak minősíti-e vagy sem Simon Tibor gipszes fásliját.”

1995. szeptember 13., szerda késő délután.

Novotny Zoltán hajtogat. Az elegáns belvárosi hotelszoba egyik foteljában kuporgok, s azt hajtogatom, hogy mennünk kellene már a stadionba. A Magyar Rádió már akkor is legendás riporterét azonban semmivel sem lehet kizökkenteni nyugalmából. Épp a mellényét hajtogatja az ágyon, miközben azt magyarázza, hogy felesleges bármilyen izgalom, mert az nem létezik, hogy elkéssünk. Egy 23 éves fiatalnak azonban ezt mondhatja napestig. Végül mosolyogva kijelenti, hogy a liftig a szobából egy perc az út, ha várni kell a felvonóra, az nem lehet több egy percnél, egy perc alatt a hallban vagyunk, onnan négy perc séta a villamosmegálló. Ha az orrunk előtt megy el a jármű, akkor kilenc perc múlva jön a következő, amellyel tíz perc alatt ahhoz a megállóhoz érünk, ahonnan hat perc gyaloglással a Hardturm stadionnál lehetünk. Azaz, maximum 32 perc alatt akkor is odaérünk, ha a fene fenét eszik is. Majd Novotny az órájára mutatott, amely éppen akkor délután fél ötöt jelzett. 

Szóval tényleg volt még egy kis időnk.

Elképzelni nem tudtam, mi járhatott Novák Dezső fejében a BL-bemutatkozás előtt. A magyar klubfutball már akkor sem volt a legjobb állapotában. Olyan arcpirító kieséseket és megalázásokat szenvedtünk el, amelyre aligha gondolhattunk. Csak egy példa: a Vác csapatát a ciprusi Apollon Limasszol úgy ejtette ki az UEFA Kupa 1993–94-es szezonjának első fordulójából, hogy az első meccsen elért 2-0-s váci győzelmet a visszavágón sima 0-4 követte. A Vácot akkor edző Csank János aligha hitte volna, hogy vele ez megeshet. De a magyar labdarúgó-válogatott is átélt pár egészen elképesztő vereséget. Ha csak az 1992 júniusában a Népstadionban lejátszott Izland elleni vb-selejtezőre és a skandinávok 2-1-es győzelmére gondolunk, ma is kiver bennünket a víz.

A villamoson kifelé menet Novotnyt arról kérdezgettem, mit vár ettől a mérkőzéstől? A rutinos rádiós nem mert semmit jósolni, de egy fél mondatában benne hagyta annak a lehetőségét, hogy a Fradi akár nyerhet is. Szerintem annyira esélytelennek tartotta mindenki a zöld-fehéreket, hogy Novotny csak a hecc kedvéért beszélt a magyar győzelem lehetőségéről. Igaz, ezt később, már a stadionban összegyűlt kollégák körében nem merte hangoztatni.

A meccs

Grasshoppers–Ferencváros 0-3 (0-0)
Zürich, Hardturm stadion, 16 ezer néző. Vezette: Pedersen (norvég)

Grasshoppers: Zuberbühler – Vogel, Vega, Gren, Thüler – Koller, Geiger – Lombardo, Yakin, Comisetti – Magnin. Edző: Christian Gross.  
Ferencváros: Hajdú – Telek – Szűcs - Nyilas, Lisztes, Milovanovics, Simon, Vincze – Kopunovics – Zavadszky, Fatusi. Edző: Novák Dezső.
Gól: Lisztes (61.), Vincze (82., 91.)

Egy órával a kezdés előtt a Magyar Televízió riportere, Knézy Jenő, Novotny Zoltán és e sorok írója elfoglalta helyét a stadion sajtóteraszán. Addigra már tényleg tetőfokára hágott az izgalom. A svájci újságírók magabiztossága volt csak feltűnő: egymás között arról beszélgettek, vajon hány gólt lő a Grasshoppers a teljesen esélytelennek tartott és kicsit lesajnált Fradinak. Mi, magyarok sem mertünk másra gondolni. Arra viszont egészen biztosan nem, ami a következő két órában történt.

Ma már tudjuk, a Fradi 3-0-ra nyert úgy, hogy az első félidőben nem esett gól, viszont a norvég bíró a 34. percben kiállította Grent. De még akkor sem mertünk semmiben sem hinni, amikor a svájciak emberhátrányba kerültek. A magyar csapat kapujában Hajdu Attila parádézott, a zöld-fehérek olykor tényleg hajmeresztő pillanatokat éltek át. 

A szünetben 0-0 volt az állás, amit az összes magyar kisebb csodának könyvelt el.

Én viszont még az első félidő közepén kiszúrtam, hogy alattam öt sorral a FIFA akkori főtitkára, a svájci Joseph Blatter ült. Méghozzá egyedül. Se testőr, se semmi, mondjuk akkor még Blatter sem emelkedett azokba a magasságokba, ahol később járt. Mondtam Novotnynak, hogy odamegyek hozzá, készítek vele egy interjút. Novotny szerint ez lehetetlen lesz, de azért próbáljam meg.

Knézy Jenő feledhetelen közvetítéssel ajándékozta meg a Grasshoppers–Fradi meccs nézőit
Fotó: Fortepan

Blatter nem zavart el, kedvesen beszélt, pár szóval, igazi sportdiplomata módjára dicsérte a Fradit, majd közölte, hogy minden nagyon jó, de a Grasshoppers nyer 2-0-ra. A hangfelvétellel a magnómon másztam vissza Novotny mellé, aki el sem akarta hinni, hogy egy 23 éves, alig ismert rádiós leszólította Blattert. De azt sem akarta elhinni, ami a második félidőben következett.

Az egymás mellett ülő Knézy és Novotny versenyt ordított a Fradi három góljánál. Én csak csendben mertem tombolni, hogy nézett volna ki az, ha beleüvöltök a rádió élő adásába? 

Magamban azon gondolkodtam, mekkora szerencséje van Knézynek és Novotnynak, hogy ezt a meccset ők közvetíthetik.

Meg azon morfondíroztam, hogy később talán nekem is jut majd egy ilyen siker. (Nem jutott, igaz, másnak sem. Mert bármilyen hihetetlen, a Bajnokok Ligája főtábláján mindmáig ez a 3-0-s siker a legnagyobb, amelyet azóta egy csapat sem tudott felülmúlni. Igaz, sok esély nem is volt erre.)

Azóta nagyon sokszor megnéztem már ennek a meccsnek a gólösszefoglalóját, amelyet a cikk végén önök is láthatnak. Futball kapcsán sem vagyok egy érzelgős típus, de akárhányszor is látom Lisztes Krisztián és Vincze Ottó gólját, beleborzongok. Ahogy Knézy Jenőből kiszakad az ordítás, ahogy tényleg önfeledten mer örülni minden gólnak, ahogy az előre eltemetett és lenézett Fradi oktatta a Grasshopperst – ez volt a csodák csodája, nem az Óz.

A szakadó esőben tomboló Fradi-tábor, a gólörömét a reklámtáblára elhelyezett rúgással nagyszerűen bemutató Vincze Ottó, a döbbent svájciak – mind ottmaradnak az emberi emlékezet legmélyebb bugyraiban. 

A lefújás után Novotny óriási gesztust tett, mert megengedte, hogy a meccs hőseivel én készíthessem el az interjúkat.

Kicsit más világ volt még akkor, a lényeg az, hogy az ömlő esőben a Fradi csapatbusza mellett állva szólítottuk meg a játékosokat, akik kedvesen, mosolyogva, minden közhelyt félre dobva beszéltek életük legnagyobb meccséről. Fél szememmel láttam, ahogyan tőlünk harminc méterre, a kordon mögött tomboló fradisták közül többen zokogtak. Egyszerűen senki sem hitte el, hogy mindez megtörténhetett.

Kora éjszakába hajlott már az idő, amikor elindultunk a város felé. Novotny a szállodájába, én meg a hotel parkolójában hagyott kocsimba, amely tökéletes alvóhelyül szolgált, bár ezen az éjszakán senkinek sem volt kedve aludni. Az utolsó villamoson befelé zötyögve Novotny rám nézett és csak annyit jegyzett meg: ő megmondta. Mármint pár órával korábban, a kifelé tartó villamoson valóban jelezte, hogy a Fradi akár nyerhet is.

Joseph Blatter is ott ült a zürichi stadion lelátóján
Fotó: VINCENT AMALVY / AFP

Ez volt a nyitány, de több győzelem nem követte már a zürichi csodát. Azért a Real Madrid elleni budapesti 1-1 és a Grasshoppers elleni, szintén budapesti 3-3 sem volt mindennapos élmény. A Ferencváros történetének első BL-szereplését 5 ponttal zárta, a csoport harmadik helyén végezve. A Real Madrid együttesét a későbbi győztes olasz Juventus verte ki a negyeddöntőben, az Ajax ismét a döntőbe jutott, de a római fináléban 1-1 után tizenegyesekkel kapott ki a Juventus csapatától. 

Ennek a zürichi diadalnak most van a harmincadik születésnapja. Az ott fellépő játékosok közül vannak olyanok (Simon Tibor, Zavadszky Gábor), akik már nem élnek. Vannak, akik teljesen elkanyarodtak a futballtól, s akadnak olyanok is, akik ma még benne vannak a sportágban. 

Az edző, Novák Dezső 2014-ben meghalt.

1995. szeptember 14., csütörtök

Elgyötörve és összetörten ébredek, de nem lehet tovább aludni, mert vár rám egy több mint ezer kilométeres út hazafelé. Ráadásul két napja megígértem az egyik kollégámnak, hogy elviszem magammal. Ennek most kifejezetten örülök. Egész úton hazafelé a meccsről beszélgetünk. Gyorsan megegyezünk abban, hogy ehhez hasonló élményünk nem sok lesz a közeljövőben. Amikor végre átlépjük a magyar–osztrák határt, az első benzinkútnál megpróbálunk sportújságot venni. Kikacagnak, mondván, az összes lapot elvitték már reggel hatkor. Kissé szomorúan mászunk vissza a kocsiba, majd meg sem állunk Budapestig. 

Másnap, szeptember 15-én, pénteken arra ébredünk, hogy a Nemzeti Sport első pár oldala zöld-fehér színekben jelent meg.

Aligha volt erre példa a lap addigi történetében. Azt nem tudom, hogy ezt látva hány újpesti szurkoló ürítette fenékig a méregpoharat, csak abban reménykedtem, hogy senki sem. Mert lehet, hogy sokan túlzásnak tartották a lap szerkesztőinek gesztusát, de az, hogy három újságoldal zöld-fehér köntöst kapott, nagyszerű húzás volt a lap szerkesztőségétől. 

Ebben talán még most, harminc év elteltével sincs vita senki között. Végezetül álljon itt a Fradi legendás gyúrójának, Bodnár Györgynek (Szakáll) meccs utáni mondata: „Megmondtam… Megmondtam, hogy a svájciaknak eddig egyetlen igazi sportolójuk volt. Teli Vilmos.”