Huszonöt éve jutott be első magyar csapatként a Fradi a BL-be

Augusztus 23-a jelentős dátum a magyar labdarúgás történetében: 1995-ben ezen a napon jutott először magyar csapat a Bajnokok Ligája főtáblájára. A Ferencváros selejtezőinek és a csoportmeccsek históriáját már számtalanszor megírták, most személyes emlékekre hagyatkozva a háttérből villantunk fel néhány történetet.

Zürich, 1995. szeptember 14. Vincze Ottó a Grasshoppers - FTC Bajnokok Ligája labdarúgó mérkőzés után. A mérkőzést az FTC 0:3 arányban megnyerte. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

– Akartam, de mindig elfutott, és nem értem utol – mondja.

1995. november 1.,

Ferencváros–Real Madrid 1-1

Két hete a Real Madrid nagyon megverte a Fradit, 6-1-re nyert, a még csak 18 éves Raúl mesterhármast ért el. Cseppet sem számít, húsz éve nem látott ismerősök bukkannak elő a régi szép időkre hivatkozva, hogy szerezzek nekik jegyet – „újságíró vagy, biztosan menni fog.” Nem értik, hogy ez nem így működik, minden kapcsolatot bevetve pénzért sikerül szert tenni hat belépőre, ami hat átmeneti barátot és tucatnyi új ellenséget jelent.

A meccs előtt egy spanyol újságíró azt kérdezi, az Albert Flórián gyakori név-e Magyarországon, mert ugye, ő tudja, volt ilyen aranylabdás játékos. Amikor mondom, hogy nem gyakori, itt apáról és fiáról van szó, lelkesen mondja, megvan a sztorija, amikor pedig a kis Flóri vezetést szerez a Fradinak, boldogan integet, nagyon szerencsésnek érzi magát. Ezzel nincs egyedül a stadionban.

1995. december 6.,

Ajax–Ferencváros 4-0

Dermesztő a hideg Amszterdamban. A pálya talaja jeges, kőkeményre fagyott, sima stoplisban lehetetlen játszani rajta. A Fradi viszont csak ilyet hozott. Deák László elnökhelyettes összeírja a méreteket, majd elmegy egy nagy sportáruházba, és vesz mindenkinek egy recés talpú futballcipőt, olyat, amilyent teremben szokás használni.

Az eredmény nem tükrözi a meccs képét, a Ferencváros nagyon jól játszik. Louis van Gaal utána kiemeli, a bal oldali középpályás klasszisként futballozott támadásban és védekezésben is, mi tudjuk, hogy Vincze Ottóról beszél. Tét már nem volt, a Fradi a harmadik lett a csoportjában, megelőzve a Grasshopperst, amellyel egy fordulóval korábban otthon 3-3-at játszott.

A szálloda bárjában éjfél tájban néhány játékos azt mondja, sok volt a 19 kapott gól, de talán Lisztes Krisztián az, aki ezt azzal söpri le, hogy lehet, de játszhattak a Real Madriddal, az Ajaxszal, és erre az őszre mindenki örökké emlékezni fog.

És ez így is van.

AZZAL A KÉT GÓLLAL AZONOSÍTJÁK

Vincze Ottó az ezredforduló korszakának meghatározó labdarúgója. Nem csak a Fradival ért el szép sikereket, futballozott Svájcban, Spanyolországban (még ha csak a második csapatában, de a Barcelonában!), Németországban, emellett tizenegyszeres válogatott. Mégis ama futballisták közé tartozik, akiket a legtöbben egyetlen mérkőzéshez kötnek az emlékeikben. Ugye, mondani sem kell: 1995, BL-csoportkör, 1. forduló: Grasshoppers–FTC 0-3. A meccs hajrájában két felejthetetlen gólt szerzett. Előbb a 82. percben lapos lövéssel, majd a 90. percben a bal felsőbe tekerve vette be Zuberbühler kapus hálóját, úgy, hogy mindkétszer korábbi csapattársát, Geigert ültette hintába.

– 1990-ben, tizenhat évesen kerültem Svájcba, én voltam az első utánpótláskorú játékos, akit a rendszerváltozás után külföldre engedtek. 1994-ben egy évet kölcsönben a Vasasban játszottam, 1995-ben kerültem vissza a Fradihoz. Eleinte sehogy sem ment jól a játék, az Anderlecht elleni mindkét meccsen is csak epizódszerep jutott nekem. Zürichben tudtam, hogy kezdő leszek, mert sok volt a sérültünk. Azzal is tisztában voltam, illene már végre valamit virítanom. Segített, hogy az ellenfelet jól ismertem. Az első félidő ennek ellenére nem alakult valami jól, mentségemre kényszerből balhátvédként kezdtem, ami nem kimondottan az én posztom. Dezső bácsi a szünetben le akart cserélni, Simon Tibi győzte meg, hogy hagyjon a pályán. A folytatás aztán tényleg meseszerűen alakult. Igen, lehet, hogy a legtöbben rám emlékeznek, de az egész csapat szenzációsan, már-már önkívületben futballozott.

Knézy Jenő szintén felejthetetlen közvetítésében így fogalmazott: „Ezt még nagyapa korunkban is mesélni lehet majd, hogy Vincze Ottó – emlékszünk? – milyen gólt lőtt a Hardturm-stadionban.”

– Nagypapa még nem vagyok, de többször tapasztalom, hogy a szurkolók azzal a két góllal azonosítanak. Amit cseppet sem bánok, sőt büszke vagyok rá. Voltak ezen kívül is jó meccseim, de ilyen emlékezetes talán tényleg egy sem – mondta erre a futballtól kissé eltávolodott korábbi kiválóság.