Huszonöt éve jutott be első magyar csapatként a Fradi a BL-be

Augusztus 23-a jelentős dátum a magyar labdarúgás történetében: 1995-ben ezen a napon jutott először magyar csapat a Bajnokok Ligája főtáblájára. A Ferencváros selejtezőinek és a csoportmeccsek históriáját már számtalanszor megírták, most személyes emlékekre hagyatkozva a háttérből villantunk fel néhány történetet.

Zürich, 1995. szeptember 14. Vincze Ottó a Grasshoppers - FTC Bajnokok Ligája labdarúgó mérkőzés után. A mérkőzést az FTC 0:3 arányban megnyerte. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

1995. augusztus 23.,

Ferencváros–Anderlecht 1-1, összesítésben 2-1

A sors kegyetlen. Portóból csak Madridon keresztül lehet hazajutni, ott viszont tíz órát kell vesztegelni a csatlakozásra várva. Lipcsei Pétertől megyek haza, és így lehetetlen kiérni az Üllői útra, ahol pedig ott kellene lenni, mert a Fradi augusztus 9-én Zoran Kuntics góljával nyert Brüsszelben a sztárcsapatnak számító Anderlecht ellen. Így, ha legalább döntetlent játszik a visszavágón, megtörténne a csoda, és magyar csapat jutna be Euró­pa elitjébe, a BL csoportkörébe. Németh Feri, a fotós kollégám hív telefonon: – Laci, tele az Üllői út, most kezdődik, majd közvetítem.

Már szállunk be, amikor még hallom az üvöltését, hogy egy-null ide, Kopunovics rúgta. Azt már csak a leszállás után tudom meg, hogy a belgák egyenlítettek, de nem számít, a Ferencváros megcsinálta!

1995. szeptember 13.,

Grasshoppers–Ferencváros 0-3

Egész nap zuhog az eső. Délután kettesben sétálunk Novák Dezsővel, a Fradi vezetőedzőjével, és váratlanul kiböki, örül, hogy esik. Nézek rá csodálkozva, mire megvonja a vállát: – Ha nem örülnék, akkor sem állna el.

Néhány óra múlva találkozik a csapat busza a meccsre igyekvő, bőrig ázott Fradi-szurkolókkal. A játékosok kinyittatják az ajtót, köszönnek, Simon Tibor pedig megjegyzi: – Fiúk, aki ezekért a srácokért nem hajt, azt megölöm.

Egy napilapos kolléga véletlenül fotós akkreditációt kapott, így nem juthat be a sajtópáholyba, én felajánlom a cserét, amit ő boldogan elfogad. Így az özönvízben testközelből, a kapu mögül látom, ahogy Vincze Ottó balhátvédben szerencsétlenkedik, Simon Tibi pedig eltorzult arccal űzi, hajtja őt és a többeket is. A második félidőben előbb Lisztes Krisztián lő egy gólt, aztán Vincze Ottó két csodálatosat, közben Hajdú Attila kivéd egy tizenegyest. Még jó, hogy Tibi a szünetben lebeszélte Novák Dezsőt Vincze Ottó lecseréléséről.

1995. szeptember 27.,

Ferencváros–Ajax 1-5

A regnáló BL-győztes jön az Üllői útra, jegyet kapni lehetetlen. A zürichi győzelem után sokan újabb csodára számítanak, de az Ajax ellen még a döntetlen is világszenzáció lenne. Novák Dezső mondja, Simon Tibi kérte, inkább beljebb játszana, nem jobbhátvédként. Szerinte tart Overmarstól, ezért berakja inkább Telek Manci elé takarítani. Aztán a meccsen kiderül, Tibinek így Litmanennel kell, illetve kellene találkoznia, de a finn valósággal lubickol, kiválóan irányít, és lő két gólt is az ötből. A meccs után beszélgetünk, és felvetem, hogy talán közelebb kellett volna mennie hozzá.

– Akartam, de mindig elfutott, és nem értem utol – mondja.

1995. november 1.,

Ferencváros–Real Madrid 1-1

Két hete a Real Madrid nagyon megverte a Fradit, 6-1-re nyert, a még csak 18 éves Raúl mesterhármast ért el. Cseppet sem számít, húsz éve nem látott ismerősök bukkannak elő a régi szép időkre hivatkozva, hogy szerezzek nekik jegyet – „újságíró vagy, biztosan menni fog.” Nem értik, hogy ez nem így működik, minden kapcsolatot bevetve pénzért sikerül szert tenni hat belépőre, ami hat átmeneti barátot és tucatnyi új ellenséget jelent.

A meccs előtt egy spanyol újságíró azt kérdezi, az Albert Flórián gyakori név-e Magyarországon, mert ugye, ő tudja, volt ilyen aranylabdás játékos. Amikor mondom, hogy nem gyakori, itt apáról és fiáról van szó, lelkesen mondja, megvan a sztorija, amikor pedig a kis Flóri vezetést szerez a Fradinak, boldogan integet, nagyon szerencsésnek érzi magát. Ezzel nincs egyedül a stadionban.

1995. december 6.,

Ajax–Ferencváros 4-0

Dermesztő a hideg Amszterdamban. A pálya talaja jeges, kőkeményre fagyott, sima stoplisban lehetetlen játszani rajta. A Fradi viszont csak ilyet hozott. Deák László elnökhelyettes összeírja a méreteket, majd elmegy egy nagy sportáruházba, és vesz mindenkinek egy recés talpú futballcipőt, olyat, amilyent teremben szokás használni.

Az eredmény nem tükrözi a meccs képét, a Ferencváros nagyon jól játszik. Louis van Gaal utána kiemeli, a bal oldali középpályás klasszisként futballozott támadásban és védekezésben is, mi tudjuk, hogy Vincze Ottóról beszél. Tét már nem volt, a Fradi a harmadik lett a csoportjában, megelőzve a Grasshopperst, amellyel egy fordulóval korábban otthon 3-3-at játszott.

A szálloda bárjában éjfél tájban néhány játékos azt mondja, sok volt a 19 kapott gól, de talán Lisztes Krisztián az, aki ezt azzal söpri le, hogy lehet, de játszhattak a Real Madriddal, az Ajaxszal, és erre az őszre mindenki örökké emlékezni fog.

És ez így is van.

AZZAL A KÉT GÓLLAL AZONOSÍTJÁK

Vincze Ottó az ezredforduló korszakának meghatározó labdarúgója. Nem csak a Fradival ért el szép sikereket, futballozott Svájcban, Spanyolországban (még ha csak a második csapatában, de a Barcelonában!), Németországban, emellett tizenegyszeres válogatott. Mégis ama futballisták közé tartozik, akiket a legtöbben egyetlen mérkőzéshez kötnek az emlékeikben. Ugye, mondani sem kell: 1995, BL-csoportkör, 1. forduló: Grasshoppers–FTC 0-3. A meccs hajrájában két felejthetetlen gólt szerzett. Előbb a 82. percben lapos lövéssel, majd a 90. percben a bal felsőbe tekerve vette be Zuberbühler kapus hálóját, úgy, hogy mindkétszer korábbi csapattársát, Geigert ültette hintába.

– 1990-ben, tizenhat évesen kerültem Svájcba, én voltam az első utánpótláskorú játékos, akit a rendszerváltozás után külföldre engedtek. 1994-ben egy évet kölcsönben a Vasasban játszottam, 1995-ben kerültem vissza a Fradihoz. Eleinte sehogy sem ment jól a játék, az Anderlecht elleni mindkét meccsen is csak epizódszerep jutott nekem. Zürichben tudtam, hogy kezdő leszek, mert sok volt a sérültünk. Azzal is tisztában voltam, illene már végre valamit virítanom. Segített, hogy az ellenfelet jól ismertem. Az első félidő ennek ellenére nem alakult valami jól, mentségemre kényszerből balhátvédként kezdtem, ami nem kimondottan az én posztom. Dezső bácsi a szünetben le akart cserélni, Simon Tibi győzte meg, hogy hagyjon a pályán. A folytatás aztán tényleg meseszerűen alakult. Igen, lehet, hogy a legtöbben rám emlékeznek, de az egész csapat szenzációsan, már-már önkívületben futballozott.

Knézy Jenő szintén felejthetetlen közvetítésében így fogalmazott: „Ezt még nagyapa korunkban is mesélni lehet majd, hogy Vincze Ottó – emlékszünk? – milyen gólt lőtt a Hardturm-stadionban.”

– Nagypapa még nem vagyok, de többször tapasztalom, hogy a szurkolók azzal a két góllal azonosítanak. Amit cseppet sem bánok, sőt büszke vagyok rá. Voltak ezen kívül is jó meccseim, de ilyen emlékezetes talán tényleg egy sem – mondta erre a futballtól kissé eltávolodott korábbi kiválóság.