Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy G. gyerek, akinek mély népi bölcsességről tanúskodó szavait már sokszor idéztem ezeken a hasábokon, valójában bal- vagy jobboldali. Az biztos, hogy nem középen helyezkedik el a politikai palettán, szélsőségesnek azonban mégsem nevezném, mivel csak mérsékelten fajgyűlölő, sőt még tán az se, hiszen a cigányokról – akiket szívesen nevez braziloknak – mindig az elnéző lekicsinylés hangján beszél. Például amikor a Balatonon károsan elszaporodott hattyúkról esik szó, G. gyerek – aki szerintem nemrégiben tölthette be ötvenedik életévét – szelíden megjegyzi: „El kéne terjeszteni a brazilok között, hogy a hattyúhús ehető, ők aztán egy idény alatt lerendeznék a dolgot.”
A hattyúk gyanútlanul és kevélyen úszkálnak körülöttünk, nem fordul meg a fejükben, hogy a tündérlányok után némelyek a liba szerepét szánják nekik.
A következő vélekedések hangzanak el rövid időn belül: „Ki a fene gondolt rá, hogy a strucc ehető, most meg háromezerért mérik kilóját? Nyilván a hattyúról is kiderül, hogy a húsa egészségesebb a libáénál”.
„Meg kellene nézni a máját.”
Máris a megélhetési bűnözés árnya leng felettünk. Valaki azt kérdezi: „Kihozzam a légpuskámat?” „Légpuskával vadkacsára is hiába lődözöl, meg se kottyan neki.” „Azt mondják, a csőrét kell eltalálni, attól agyrázkódást kap.” Ez az „azt mondják” egy kicsit gyanús, saját tapasztalat sejthető mögötte.
Újra megszólal a légpuskás ember: „Én a nagy Szláviát kissé feltuningoltam. Átlövöm vele a kétcolos deszkát.” (A légpuskák között a cseh gyártmányú nagy Szlávia a Kalasnyikov. Egy kis bütyköléssel állítólag a föld-levegő rakéta szintjére hozható.)
Egy hattyú odaúszik a csónakhoz, és burrogva kenyeret kér. Mögötte elszánt vadkacsák sorakoznak. Jelenleg ez a két madárfaj harcol a Balaton feletti egyeduralomért. A hattyú szívesen eszi a nádat, a kacsa viszont a strandoló és hajókázó gyerekekre bazíroz. A kikötni készülő hajókat egész rajok követik. Néha a sirályok is beszállnak a kenyérdarabokért és kiflivégekért folyó küzdelembe.
„Hattyú ide, hattyú oda, a jó féle disznósódarnak nincs párja” – jelenti ki G. gyerek, s ezzel egész más irányt szab a közbeszédnek.
A mohamedánokra terelődik a szó, akik köztudomásúlag nem eszik meg a disznóhúst, innen már egyetlen lépés Oszama bin Laden és a New York-i tornyok összeomlása.
„Megérdemelték, amit kaptak – közli G. gyerek. – Kicsinálták a komcsikat, aztán most itt a nagyobb baj. Elkelne nekik egy kis KGB-szívesség. A CIA (a magyar ABC betűit használja) túrót ér. A KGB-s fiúk kézben tartották a dolgot.”
„És a csecsenek? – veti fel valaki. – Meg az afgán balhé?”
G. gyerek nem jön zavarba.
„Azt is ők főzték, most megehetik. Nekem elhihetitek, amcsi-komcsi, mindegy. De a komcsik legalább gatyába rázták a népet, és ott is tartották. Nem jöttek folyton az emberi jogokkal meg mi a nyavalyával. Volt is rend, nem, mint most.”
Ezek szerint G. gyerek rendpárti, konzervatív. De egyetlen politikai irányzatot sem kedvel igazán. Most is így vonja le a tanulságot: „Egész nyáron egyetlen pontykapásom volt, azt is elcsesztem a rohadt tűzijáték miatt. Én minden politikust lesittelnék.”
Hogy ezzel megoldódnának-e a gondjai, én nem tudom...