Hazafias licit

Nyilvánosság előtt beszélni nagyon nehéz. Néha még írók, költők, a szó emberei is belekavarodnak mondandójukba, elveszítik a fonalat, gyengén fogalmaznak meg erős állításokat. Nem kárhoztathatók: ők a szó emberei és nem a nyilvánosságé. Tőlük elég, ha a papíron pontosak. Egy politikus azonban, ha nem ért ahhoz, hogy kifejezésre juttassa igazát, ha nem tud bánni a szóval, ha nem ismeri a magyar mondat természetét, akkor félig már veszített is. Akkor élete legnagyobb büntetése lesz az, ha „befut”, mert nem lesz képes megbirkózni a nyakába zúduló feladatokkal. Ez az ország rengeteg makogó, rosszul ragozó, igeragozást elvétő, fogalmakat rosszul használó politikust elfogyasztott. Még mindig nyögjük – a sajtón látszik ez leginkább –, hogy egyéniség nélküli embereket tolt a magasba a valamikori állampárt. Csinovnyik-mágusokat hallgatván az édes hazában, bizony senki nem foglalkozott azzal, hogyan törik kerékbe gyönyörű nyelvünket: mit számított ez ahhoz képest, hogy értelmiségi pályákat, írói terveket, polgári kezdeményezéseket vagy csak egyszerűen a tervezhető életeket törték derékba.
Azt gondolhatnánk, hogy aki ma – hogy néven nevezzük a dolgokat – ringbe száll a hatalomért, az tisztában van azzal, hogy más világot élünk, megszűnt a makogás, minél följebb megyünk, annál inkább. (Utóbbinak ugyan evidensnek kellene lennie, de nálunk ez mégis szokatlan, mert negyven évig pont fordítva volt: aki értelmes mondatokra vágyott, annak a hierarchia legalacsonyabb lépcsőin lévőkben lehetett csak reménykednie.)
Azt gondolhatnánk, egyszer s mindenkorra megszűnt a lagymatag félrefogalmazások, a tedd ide, tedd oda állítások kora. Azt gondolhatnánk, hogy mivel a mai beszédmód nyílt és világos – elég világos ahhoz, hogy akár vitázni lehessen vele –, észérvekkel és hasonlóan világos fogalmazással kritizáltatik. Ehelyett azonban mi történik? Kopogtatnak az ajtón az új makogók. Készült egy interjú azzal a politikussal, akinek egyetlen hetyke, magabiztos mondata volt az egész interjúban, és ez a mondat így szólt: „Az én riválisom nem Németh Miklós, hanem Orbán Viktor.” Jól értesült a tényről, szó se róla. De vajon föl is mérte, hogy ez a tény mit jelent a nyilvános szereplések alkalmával, tehát a riposzthelyzetek kiaknázásában, a gyors reflexiók kockázati tényezőjének azonnali fölmérésében, a mondatok, a kifejezés pontosságában? (Bizony könnyebb helyzetben lenne, ha a jelzett szempontok alapján Németh Miklóssal kellene csak rivalizálnia…) Két zakót varrt az MSZP szabósága a miniszterelnök-jelöltjének, hadd legyen elegáns. De az egyik kabát bő, a másik meg szűk. Nehéz így elegánsnak lenni.
A Nap-kelte szeptember 25-i tévébeszélgetését akkor kezdtem figyelni, amikor a riporter megkérdezte az MSZP miniszterelnök-jelöltjétől, hogy őszerinte talán a Horn-kormány nem képviselte kellő meggyőződéssel a haza, a hazafiság, a nemzet, a határon túli magyarság iránti felelősségtudatot? Erre a kérdezett először nem, aztán úgymond metakommunikatíve válaszolt: egy lámpával bajlódott éppen. A kissé ideges műsorvezető meg is jegyzi: „Szerintem tolja arrább nyugodtan a lámpát.” Lámpa-intermezzó után a dekoncentráltnak tűnő interjúalany ráérősen visszakérdezett: „Szóval… melyik kormányról kérdezte?” Merthogy olyan sok MSZP-kormány volt az elmúlt tíz évben, hogy az ember állandóan összekeveri őket. Beszédes felütése volt ez a szimfóniának. De a folytatás nem kevésbé volt lenyűgöző. „Az emberek nagyon-nagyon nem szeretik már azt, hogy árokásás van” – mondta a miniszterelnök-jelölt.
Hirtelenjében az afgánokra gondoltam, bizony ott barlangok kiépítésétől kezdve szovjet fegyverek rendbehozatalán át árokásásig most aztán minden van. De aztán rájöttem, hogy Medgyessy nem az afgánokra gondol, hanem a magyar emberekre. Magamba néztem erősen, szeretem-e az árokásást? Nem szeretem. Sokan lehetünk így. (Csókokat dob Medgyessy úrnak az antik proletariátus.)
Lássuk, mi van még. Mit nem szeretnek még az emberek.
Hogy „igazán, jó karakteresen pofon kell vágni a másikat (sic!) és az milyen jópofa, de nem ezt akarják az emberek. Nem ezt akarják.” (Virágokat dobál az antik nép.) Hát akkor mit szeretnének? „Hogy az embereknek jobb érzete legyen.” (sic!) És mi nem tetszik az embereknek? Az, hogy „erre húzunk, arra húzunk”. Nem vagyok maximalista. Legyen a magyar mondatnak eleje, vége, alanya. Ha lehet, kisírnám még az állítmányt is, meg a mondat értelmét. Isten bizony, ezzel befejeztem a mohóságot, pláne, ha MSZP által favorizált politikusról van szó. De most kik azok, aki erre húznak, arra húznak? Többesben! Az emberek? Kikérjük magunknak. Akkor hát? (Csak nem az MSZP-ről van szó?) Nézzük tovább: „azok az emberek, akiknek nem ideológiai kötődésük van, hanem egyszerűen szeretnének békésen, normálisan élni, a családban boldog életet folytatni, egy kicsikét meggazdagodni, egy kicsikét jobban élni, azoknak legyen meg a lehetőségük. Ez nem feltétlenül a közép pártját jelenti, hiszen a párt az egy baloldali párt, azokkal az emberekkel, akik pártolják a szocialista pártot.”
Tehát az embereknek „legyen meg a lehetőségük”. Nem derül ki, mire, mert hiányzik a rá mutató szóval együtt az egész mellékmondat. Emiatt a nyelvtani hiba miatt a „lehetőség” a következő mondat alanyává avanzsál. Vagyis a mondat leleplezi a gondolatot, mert az derül ki belőle, hogy az embereknek az MSZP által megteremtendő lehetőség nem az életükre, a gazdagodásukra vonatkozik, hanem a pártra. Csak emlékeztetnék a három másodperccel ezelőtti definícióra: amúgy olyan emberekről van szó, „akiknek nem ideológiai kötődéseik vannak”. Kapnának tehát ezek az ideológiamentes rétegek egy pártot, kvázi ajándékba, amely „nem feltétlenül a közép pártja”. (Sejthető volt ez.) Rögvest e laza meghatározás szomszédságában ott feszít a keményebb definíció: „A párt az egy baloldali párt, azokkal az emberekkel, akik pártolják a szocialista pártot.” (Nem szőröznék most szóismétléssel, stilisztikával.) Vajon kik ezek az emberek? Rejtőzködő mecénások? A mondat vélhető tartalma szerint MSZP-tagoknak kellene lenniük, de a fogalomhasználat miatt ők mégsem lehetnek, mert ahogy búcsúzni csak nagyon szépen szabad, úgy pártolni valamit csak kívülről lehet.
A képernyő előtt ülve annyit tudtunk meg tehát, hogy bizonyos ideológiamentes nem MSZP-tagoknak pártolniuk kell a pártot, talán azért, hogy baloldali lehessen. Csak úgy megkérdezem: mi van akkor, ha ezek az úgymond ideológiai kötődésektől mentes rétegek hipp-hopp belépnek egy másik pártba? Merthogy azt mondják: a fene megette az én ideológiai kötődésmentességemet, ha nekem közben az MSZP-t kell pártolnom! Kínos, de még azt is megkérdezhetik: én adjak nektek baloldali jelleget, mikor még a minimálbéremet se ti harcoltátok ki? Vájtfülűekben még az is fölmerülhet, hogy identitászavaroktól mentes pártok esetében a programból és a gyakorlati működésből adódik a jelleg, mert csak ezek szavatolnak a lady biztonságáért. Zavaros mondatok mögött zavaros nézetek szoktak tanyázni. Erről vall a következő mondat is: „Egyszer csak kiderült, hogy hát ők ugyanúgy gondolkodnak, őnekik ugyanúgy fontos, legalább annyira fontos, mint a konzervatív irányzatoknak a haza, a nemzeti tradíció, a nemzeti kultúra és elkezdtünk róla beszélni. És abban a percben ez tudatosult.” Mennyi mindent mondhatott volna Medgyessy! 1. ugyanúgy gondolkodnak, mint jómagam; 2. ugyanúgy gondolkodnak, mint a szocialista párt azon tagjai, akik jó hazafiak; 3. ugyanúgy, mint a szüleik stb. De mást mondott. A konzervatívokat jelölte meg, s ezzel elmaszatolt egy markáns különbséget a konzervatív jobbközép és a posztkommunista baloldal értéktudata között, mindkét oldal önérzetét megkaristolva. A Magyar Nemzet naivabb előfizetői biztosan örvendeznek, amiért az MSZP és körei eszerint most már ugyanúgy gondolkodnak, mint a konzervatívok, de a tapasztaltabbak a fejüket vakarva arra gondolnak: jó, jó, csak aztán nehogy megint egypártrendszer legyen belőle.
Már csak egy kérdésem van.
Ha a szocialistáknak valóban „legalább olyan fontosak a nemzeti tradíciók, mint a konzervatív erőknek”, akkor mi az, amiről Medgyessyéknek mégis beszélgetni kellett, és ami hirtelen „kiderült” és „abban a percben tudatosult”? Csak nem az, hogy él nemzet e hazán? Kr. u. 2001. szeptember hányadikán derült ez ki? Gyanús nekem ez a heuréka. Mert sok minden kiderülhet egyik pillanatról a másikra, ami csak „abban a percben tudatosul”. Egy háziasszonynak kiderülhet, hogy nincs otthon zacskós tej. Az MSZP pirotechnikusának kiderülhet, hogy ő nem három családi ház árából, hanem öt doboz családi gyufából is tudna augusztus 20-i tűzijátékot produkálni. A Titanic kapitánya rádöbbenhet, hogy jéghegynek ütközött a hajó. De hogy „a haza, a nemzeti tradíció és a nemzeti kultúra” legalább olyan fontos, mint másoknak, az egy választási kampánybeszélgetésben derül ki? És csak „abban a percben tudatosul”? Ha így volt, erről inkább hallgatni kellett volna. Az MSZP miniszterelnök-jelöltjének most már csak egyetlen mondatát idézném: „nagyon sokat kell csiszolni az elképzeléseinken és magunkon.” Van benne igazság.

A szerző irodalmi szerkesztő