Jönnek szemközt

Mátyásföld legszélén, ahol lakom, szűk, zötyögős földutak keresztezik egymást. Esős, havas hónapokban kerékagyig ér itt a sár, figyelmetlenebb autós már csúszik is bele árokba, gödörbe, szalad a merőlegesen álló épület kerítésének – a helyi karosszérialakatos nagy örömére.

Egy, csak egy aszfaltút van errefele, ott zajlik a helyi gyorsforgalmi közlekedés, plusz a gőgös autók is itt járnak (mit járnak, vonulnak, peckeskednek), utasterükben gőgös vezetővel, akik között kevés az akadémikus, viszont igen sok a bunkó. De ez még nem lenne akkora baj (bánja az ő szűk környezetük), a bosszantó az, hogy gőgösék a közlekedésben is önmagukat adják. El lehet képzelni a részleteket.
Keskeny, másfél autónyomra tervezett az út, egy jármű még vidáman elfér rajta, de ha már szemből jön a másik, feltétlenül le kell húzódni az árokpart felé, fél kerékkel homokon, makadámon. Na most, ha két európai autós találkozik ezen a mátyásföldi sztrádán, mindkettő lemegy két-két kerékkel a humuszra, elaraszolnak egymás mellett, még biccentenek is a másikra – kösz, pajtás, csók a fogsorodra! –, aztán hajrá, tovább. Ezzel szemben jön veled szemközt egy ilyen látványtervezett bunkó a maga szellemi lóerőivel. Nyolcvan-kilencvennel jön, rágógumit rágcsál, terepjárójából dübörög a tartalmas anglomán zene (duc-duc-duc, néha dic-duc), nem húzódik le sohová, elvégre övé a terepjáró, tiéd meg a tizenhat éves Skoda, vagyis húzzál te lefele, mert a végén még átautózom a fejeden, kisöcsi, aztán mehetsz a traumatológiára.
Valami Arany János írta százvalahány esztendje: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.” Félek, minderről keveset olvasott a terepjárós kolléga, aki valószínűleg most sem a könyvtárba rohan.