Kell-e nekünk Kádár-szobor?

A Munkáspárt sok ötlettel megvert vezetőjének legutóbb az jutott eszébe, hogy a háládatlan magyarságot egy Kádár-szobor felállítására buzdítsa, mivel – így az ötletes elnök – Kádár János ezt megérdemli. Nem kétlem, hogy még mindig sokan vannak ebben az országban, akik egyetértenek a kegyeletes indítványban. Hiszen K. J. nagy ember volt, mindenkinek „adott életszínvonalat”, Trabantot, telket, (értelmetlen) munkahelyet, üdülést, alkalmilag ingyen virslit és sört, kacsintást is – az ország és a nép pedig a felelősség terhe nélkül virágzott, mint a szovjet–magyar barátság.

Az adóssághegy pedig nőtt, a cserearányok romlottak, a népesség egyre (szenvedély)betegebb lett, s az infrastruktúra porladt. A szellem immár automatikusan cenzúrázta magát és várt a hivatottak által elindított (ál)vitákra, hogy ott esetleg pesszimistáskodhasson. A kisfalvak iskolátlanodtak, a lakótelepek szlömösödtek, virágzott mindenki, aki a jogkövető magatartást és az erkölcsöt a balekokra hagyta. Magyarország a legvidámabb barakk volt a táborban, végzetes romlása emberarcúvá tette a szocializmust s a nyugati társulatok gratuláltak maguknak s a magyar elvtársaknak, akik csodát téve állandóan reformáltak úgy, hogy mégis mindig ortodoxok maradtak.
Szóval, Kádár János szobrot érdemel, ha már életében szerény maradt, s viaszkos vásznas asztalsarokról kanalazta a krumplis tésztát. Kádár János szobrot érdemel, hiszen életében serényen irtotta és üldözte a nép ellenségeit, bár eközben a nép néha hálátlan volt s börtönbe is vetette, majd muszkavezetőnek tartotta. K. J. tehát egyértelműen a mi emberünk volt, úgy viselkedett és élt, mint egy közülünk, s nem volt bonyolult értelmiségi alkat. A marxizmusból a hatalom fontosságát értette meg csupán, de ez elég is volt ahhoz, hogy mindig jót tegyen, akár a nép ellenére is boldogítsa azt. Például a boldog kolhozparasztok esetében is ő volt a nagy modernizátor, még a korábban hírből sem ismert depressziót is beszerezte a falunak. Elvégre az sem lehet burzsoá kiváltság.
Kiegyenesítette a magyarság torzult történeti tudatát is, sikeresen elfelejtette a kisebbségi magyarokat, önzetlenül növelve ezzel a szlovák, román és délszláv proletárok boldogságát. K. J. tehát nagyvonalúan adakozó ember volt, csekély saját igényekkel, úgyszólván igénytelenül. Az egész népet igyekezett erre tanítani, szilárd ateizmussal és materializmussal, de mindig kiemelve a haladó és rothadó kapitalizmus világnézetileg hasonló cipőben járó reménytelenségét. K. J. ugyanis jól érezte magát s nehezen tudta felfogni, hogy egy ilyen kiváló helyzetben mások elégedetlenkedjenek. Az áruló Nagy Imre szellemét is mélyen elásta s az csak élete végét tudta megkeseríteni.
Szobrot tehát Kádár Jánosnak, aki, mint mélységes internacionalista, élt és szerette a szovjet embereket, s az irántuk érzett szereteten mérte a magyar hazafiságot is. Mert az történelmileg úgy alakult, mint az egypárt s annak rendszere. A népnek ugyanis egykor elege lett a sokba kerülő luxusból, a sok pártból, amelyeknek egyébként sem volt önkritikájuk, nem úgy, mint a különös anyagból gyúrt kommunistáknak. Akik így mindenkinek elegendő alternatívát nyújtottak, kidekázott ifjúsági, fejőnő és értelmiségi arányokkal s kézfelemeléses egyhangú parlamenti felelőséggel. Mint az egységbe forrt tömeg május elsején, s a vörös nyakkendős gyermeksereg ütemes butítására kimódolt nóták szépséges vonulása, olyan volt e szoborérett ember létezése. A szerénység miatt csak máshol harsogott megtestesülése volt ő mindnyájuknak. Nagy hiány az ő mostani nem láthatósága. Erőszakos eltüntetése a nép megcsúfolása, amely vágyik a bátorító kacsintás megörökítésére. Kádár elvtárs a nép embere volt s ezért gyűlölik az értelmiségiek, akiket ő sem szeretett, mivel hogy csak bonyolították a világosan érthető helyzetet: minél kevesebb munkáért minél több bért! Ezt a nép értette, de azt már nem, amikor a rossz tanácsadók hatására azt mondta: csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk! Ekkor már látszott, hogy a kapa-, kaszakerülők a nép ellen fordultak s a mi János bátyánk nehéz helyzetben van. De nem engedett, amíg ő volt az élen, még mindig jó volt, minden beszédében hangsúlyozta, hogy itt a munkások az urak s nem az urak az urak.
Kádár elvtárs tudta azt, hogy mi kell a népnek – a 3,60-as kenyér és a 4,20-as sör –, ezért ezek elmaradhatatlanok jövendő szobráról, egy szocialista brigáddal és a hűséges munkásőrökkel együtt. Meg fogják látni, hogy a nyugati haladó erők turistabuszai beiktatják majd városnéző programjukba szobrának koszorúzását. Hogy Kádár elvtárs terrorista lett volna? Hogy akasztatott és sortüzelt az ellenforradalmi burzsoáziára? Hát hiszen azok kezet emeltek a dolgozók hatalmára! Mi mást tehetett volna? Hogyan állíthatnak olyan hazugságot, hogy csak az oroszok miatt lehetett ő a vezető? Hiszen mindig megválasztottuk szabadon! Ő volt a jelölt meg az elvtársak. Jól mutatja a szobrot ellenzők aljasságát, hogy akkor nem szóltak ellene, mert akkor még nem tudták volna megzavarni a nép egységét. Bezzeg most nagy a szájuk, pedig mindegyiküket Kádár elvtárs iskoláztatta ki. Hálátlan ember az mind, aki ellene beszél.
Pedig hiába erőlködnek, nyomába sem léphetnek Neki, aki a legnagyobb dolgozó ember volt. Hogy soha nem dolgozott? Hát kérem, ez hazugság! A neve után mindig ott állt az, hogy munkás, mindig vállalta, nem szégyellte. Nem úgy volt, mint most, hogy a munkásembernek nincs becsülete. Állandóan bántják a szakszervezeteket is, pedig mennyit lehetett üdülni régen s hogyan harcolnak az elvtársak ma is az ingatlanokért, hogy az övék, s rajtuk keresztül a miénk legyen. Kádár elvtárs idején rend volt s adtak azon szemetek pofájának, akik nem nyughattak. Kádár elvtárs még a papokhoz is jó volt, gondoskodott róluk, mindenkor kifejezhették egyetértési jogukat, mint mások is, mert ő a szabad pozitív párbeszéd híve volt s azé, hogy mindenki szerethesse a Szovjetuniót is és minden testvérországot, s azok viszontszerettek minket. Oly nagy volt akkor a szeretet, hogy e népek minőség nélkül is tudtak egymással kereskedni. Csodálta őket a világ. Az áruknak így szinte nem volt értéke, olcsón éltünk s mindenki boldogult. Kádár elvtárs csodát tett, az is jól élt, aki nem dolgozott.
S mindenki egyenlő volt, ugyanazt a kabarét nézhette, ugyanazokért a kocsikért állt sorba, legfeljebb a kiemelkedő elvtársaknak jutott több, de ők azért meg is szolgáltak s népünk őket is szerette, amikor ott álltak szépen sorban a tribünökön, barátságosan visszaintegetve. Minden rendben volt akkor, mindenki harcolt a békéért, segítette a haladásért küzdő népeket. Kádár elvtársat is mindenki tisztelte, ő volt a legnagyobb magyar internacionalista.
Bizony, így volt ez hálátlan magyar urak. A XX. század legnagyobb magyarjának, Ceausescu, Walter Ulbricht, Husak, Mao Ce-tung, Ho Si Minh és más szellemóriások harcostársának nincs ma szobra ebben az országban. Klerikális eszmék képviselői (I. István), feudális urak (Bethlen Gábor), militarista nemes urak (Zrínyi Miklós) szoborral bírnak s ugyanakkor a „tudományos” eszméért honfitársaival is szembeszálló proletár hősnek nincs? Nem becsülik azt az embert, aki szovjet tankokon hozta a szabadságot nekünk, s aztán nem tárgyalt, hanem lövetett az ellenforradalmárrá aljasult, félrevezetett (lumpen)proletariátusra?
Szégyen és gyalázat! A mai munkásáruló burzsoá kurzusra valló sovinizmus és antiszemitizmus fejeződik ki mindebben. De a nép már nem sokáig vár és tűr, a szívünkben élő Kádár-szobor élünkre áll s az ötágú csillag újra kivörösdik, mint mostan a fejünk.